csütörtök, június 29. - Levente, Irén (hu) - Beáta (sk) 1 EUR = 309.54 HUF 21 °C
Blog

Blog: A búcsú mindig fáj…

A béremelések megoldásaként a kórházakban lapátra tették a nyugdíjaskorú, tapasztalt nővérkéket…

Demis Roussos dalát Zámbó Jimmy is énekelte. Talán, ha a komáromi kórházban lett volna üzemi rádió, legalább annyit megérdemeltek volna az április 1-jétől elbocsátott nővérek, hogy ez a szám szóljon nekik. Mert nemcsak a szerelmeseknek fáj a búcsúzás, de azoknak is, akik második otthonukként szerették a kórházat, s most úgy kellett elhagyniuk, hogy közvetlen főnökeiken, kollégáikon kívül a kórház vezetése még annyit sem mondott nekik: köszönöm.

A rendszerváltást követő eufórikus “rendcsinálásban”  kapták a szigorú, csak a betegek érdekeit védő főnővérek az első pofont – a munkahelyi szavazásokon rendre megbuktak és le lettek váltva. Ezt látva a főorvosok már meg sem mertek mukkanni, elvégre az ő sorsukról is a takarítónő, az ágytálhordó döntött. Meg is lett mindennek az eredménye, hiszen az újonnan megválasztott főnővérek már eleve úgy végezték munkájukat, hogy népszerűek maradjanak a munkahelyükön, a kollektívákban, s ez csakis a munkahelyi fegyelem rovására volt megoldható.

A kórház életének legnagyobb megrázkódtatását az jelentette, amikor az egészségügyi alapismeretekkel sem rendelkező Kráľ Katalin az akkoriban még Nyitra megyén tevékenykedő Fehér Miklós háttértámogatásával szinte szó szerint „lefejezte“ a kórházat. Emberi méltóságában megalázva kellett távoznia a kórházból a nemzetközi elismertségű sebészfőorvosnak és a röntgenosztály modernizációjában oroszlánrészt vállaló főorvosnak, aki azután a székesfővárosban csinált karriert. Megbuktatták a fertőzőosztály főorvosát, nyugdíjazták a gyermekosztály főorvosát s az idegosztály fiatal főorvosának csak azért kellett mondvacsinált okok miatt távoznia, mert az új kórházi vezetés tagjai közül senki sem rendelkezett olyan magas szakorvosi képességgel.

Azóta új szelek fújnak, s apróbb lépések történtek már a komáromi kórház valódi megújulása érdekében is. S ha valamit átadnak, mindig akad az igazgatóságon néhány pohár, a belevaló itókával, szendvics, vagy aprósütemény. Talán érdemes lett volna március utolsó hetében összehívni a sebtében elküldött nővérkéket valamelyik tanácsterembe, hogy ott a kórház vezetői kötetlen beszélgetésen mondjanak köszönetet az egészségügyben végzett áldozatkész munkájukért. Mert aki ismeri egy kórház működését, az azt is tudja, hogy hiába vannak magasan képzett szakorvosok egy-egy osztályon, velük csak a viziteken találkozik a beteg. A beteggel az ápolónők foglalkoznak a leggyakrabban, s az ő viselkedésük dönti el, hogy a páciens milyen emlékekkel távozik a kórházból.

Tudom, most mindennel takarékoskodni kell, lehet, hogy kell a pénz a nagy csinnadrattával átadott új sebészeti műtők javítására, hiszen – bár ezzel nem dicsekednek az illetékesek – egy tervezési hiba miatt nem üzemelhet a légkondicionáló berendezés – a műtők a mai napig  nem működnek. Talán ezért nem jutott pénz arra a decinyi kólára, aprósüteményre, vagy szendvicsre.

És ha már nekik senki sem köszönte meg a sokszor több, mint négy évtizedes munkát, engedjék meg, hogy a sok száz hálás beteg nevében én kérjek elnézést a kórházvezetés bunkóságáért és leírjam:

KÖSZÖNJÜK!

(Morovič Lajos, Dunatáj hetilap 12/2012)

 

 

FEL