„Ez egy reneszánsz léttér” – Exkluzív interjú Boráros Henrik látványtervezővel

Nem csak kulisszákat tervez, hanem komplex világokat. Azt mondja, szeret olyan alkotókkal dolgozni, akik saját nézőpontjáért és stílusáért vonják be a csapatukba. Boráros Henrik Cseh Oroszlán-díjas látványtervező azt vallja, egy fiktív, kitalált tér meg a reális funkció fúziója is izgatóan hangzik.

Ritkán látni téged Komáromban. Szüleid mesélik, most már ők utaznak Prágába. Mikor voltál legutóbb itthon? Van-e valami a prágai lakásban, ami Komáromra emlékeztet?

Isten bizony, most nem is emlékszem, mikor voltam utoljára Komáromban. Amióta a kislányunk megszületett, a szüleim járnak egypárszor évente utánunk. Most éppen a hűtőben van két szál kolbász otthonról, ami Komáromra emlékeztet.

Hol van már 2000! Az Indul a bakterház díszlete a Komáromi Jókai Színházban. Amit a lakótelepetek tövében álló kis bakterházról mintáztál. Emlékszel még arra a munkára?

Kicsit homályosak ezek az emlékek, szakmailag nagyon régen volt.

Akkor már Csehországban tanultál, és ha jól tudom, onnan mentél az angliai Dartington School of Art-ra. Emlékszem, Farkas Roland képzőművésszel igyekeztetek megváltani a világot. Még most is előttem van, amikor eltüntettetek egy helikoptert, amely egyszer csak megjelent a katonatemplomban, a Limes Galériában. Ezt a modern gondolkodást vitted a prágai Színművészeti Egyetem díszlettervező szakára?

Rolanddal még a mai napig együtt dolgozunk, csak a „megváltó” projektjeink, kicsit hosszabb előkészületet vesznek igénybe, így a közös munkáink a legjobb esetben évente egyszer jelennek meg valahol Európában, vagy azon túl. Ehhez az alkotócsoportunkhoz is, mint vizuális tervező állok, álltam hozzá, tehát ezek a performanszok, akciók is úgymond szakmán belül vannak. Van közönség, gyakran színészek is, csak itt nem a puha székben ülnek a nézők, hanem általában részt vesznek a mű megvalósításában. Az alapgondolat még mindig ugyanaz, szeretem, ha a néző nem alszik el. Ha éberen figyeli, mi is fog a következő pillanatban történni vele.

2005-ben végeztél az egyetemen. Még abban az évben megalapítottad Lindával, jelmeztervező feleségeddel a Studio + bo®áros nevű alkotóműhelyt, amely a kortárs művészetek „játszótere” lett. Mi hatott a látásmódotokra? Hogyan jöttek az olyan ötletek, hogy William Shakespeare Téli rege című előadásába sítalpat és jegesmedvét tegyetek, hogy a Sirály előadásában óriási betűkkel, mint a prágai metróban, a hátsó horizontra írjátok, hogy ЧАЙКА, hogy az Anna Karenina díszletét egy hatalmas csillár uralja, amin a főszereplőnő olykor hintázik is?

Mi már tanulmányaink alatt is dolgoztunk különböző alternatív csoportokkal, performerekkel. Az egyetem után lett a stúdiónk hivatalos, meg a munkák intenzívebbek és komolyabbak. Hogy mi hatott az alkotó látásmódunka? Minden, ami körülvett, körülvesz. Nem nevezém csak színházinak a látásmódunkat. A látványtervezés egy komplex műfaj, ami a legtöbb esetben csoportmunka, sokszor a mű egy alkotó dialógus végeredménye is. Tehát ugynúgy lehet az én ötletem egy táncos koreográfiája, mint a rendező, színész, portás ötlete egy óriási rózsaszín bálvány a színpad közepén, ha beleillik a koncepcióba. Ez egy alkotói folyamat. Nincs rá recept, és nem is lehet.

Bizonyára kellett mindehhez egy rendező is, akivel egy hullámhosszra kerültetek. Daniel Špinar valamennyi előadásához ti terveztétek a díszletet, a jelmezt. Kialakult egyfajta közös nyelv közöttetek? Hogyan hattok egymásra munka közben?

Linda a feleségen többet dolgozik vele, mint én. Egy évben csak egyszer adom be intravénásan Dan-t. Impulzív alkotó, meg én is, úgyhogy sokáig nem bírunk együtt dolgozni. Jómagam kikészítem őt, ő meg engem az alatt a pár hónap alatt, mialatt egy darabot gyúrunk. De általában ennek a harcnak pozitív vége van. Eddig csak kreatív pofonokat osztottunk egymás között. Több rendezővel is dolgozom, de Dan a legőrültebb, akinél nem léteznek határok, s elég „húsos” képvilággal dolgozik, ami nekem megfelel.

2009-ben Georg Büchner Woyczek című darabja lett az év előadása Csehországban. Két rangos színházi díjat is nyert a produkció. Bizonyára alapos műhelymunka előzte meg. Könnyen született az előadás?

Efféle előadások nem születnek könnyen, maga a téma sem segít abban, hogy könnyen szülessenek. Ez egy olyan produkció volt, amiből egy életre csak pár jut. Óriási szélmalmokkal birkóztunk egy konzervatív – elég elcsépelt fogalom, de a legtöbb színházban használható – nagy színházban. Sokan ellene voltak, a közönség is meg volt rémülve, de megállta a helyét. Az év legjobb előadása lett, és megkapta a Balvín díjat, ami a német nyelvű színházi fesztivál nemzetközi díja. Sajnos, ennek ellenére a színház az évad végén eltemette. Egy James Dean életstílusú, életkorú mű volt.

Mennyire sikerül egy látványtervezőnek a saját akaratát elfogadtatni a rendezővel?

Ahogy már említettem, ez egy úgymond csoportmunka, tehát többen beleszólnak, nem csak a rendező. Ha ez a dialógus negatív útra téved, akkor én kiszállok belőle, mivel akkor nem is lehet pozitív a végeredmény, meg elillan az alkotás „drive”-ja. Szeretek olyan alkotókkal dolgozni, akik a saját nezőpontomért, a stílusomért választanak be a „team”-be.

Olvastam, hogy százötven reklámfilm tervezője, vagy művészeti igazgatója voltál. Neves nyugati reklámfilmrendezőkkel dolgoztál. Ha már játszóteret emlegettem az imént, akkor az egy hatalmas játszótér lehetett. Elengedhetted a fantáziádat?

Szerencsére nem csak reklámfilmrendezőkkel, hanem neves filmrendezőkkel, operatőrökkel dolgoztan reklámfilmeken. Ezen a téren tudtam együttműködni olyanokkal, akkikel lehet, hogy pályafutásom alatt soha nem találkoztam volna. A reklámnál annyira engedheted el a fantáziádat, amennyi a költségvetés. De azért is szegődtem el reklámozni, mert ott szakmailag kipróbálhattam rengeteg mindent, amit a színháznál, meg a cseh filmnél nem.

Rövidfilmek után, hét nagyjátékfilm díszleteit, vizális világát tervezted. Az Alois Nebel című animációs film látványtervezéséért Cseh Oroszlán-díjat vehettél át tavaly tavasszal. Az idén ugyanerre a díjra jelöltek a Kék tigris című filmért. Az Alois Nebel megkapta az Európai Filmakadémia díját. Te pedig az Európai Filmakadémia tagja lettél az idén. Gondoltad volna régebben, hogy eléred ezt a fantasztikus eredményt?

Megpróbáltam mindig kitűzni különböző célokat, s keményen teljesíteni azokat, de ez nem működik ilyen egyszerűen. A szerencse meg a véletlen is jóval hozzá járult ezekhez a sikerekhez. Hálás vagyok, hogy részese lehettem ezeknek a projekteknek, de vannak olyan dolgok, munkák, amelyek nem ennyire medializáltak, s amelyekre ugyanolyan „büszke” vagyok, mint az „európai Oscar-díjra”.

 

Feltetted már magadnak a kérdést, hogy miért szeretsz létrehozni különböző történetekhez különös tereket? Mert ahány munka, annyi világ. Könnyen kitalálod az éppen oda illő tereket?

Engem maga az alkotó folyamat érdekel. Az egyedi, eredeti munka, ami úgymond megismételhetetlen. Ez egy reneszánsz léttér, mivel nem csak „kulisszákat” tervezek, de komplex világokat. Valami bejön azonnal, de a legtöbb esetben hosszabb ideig birkózom vele. Általában a hivatalos határidő szabja meg az alkotó folyamat hosszát.

Belsőépítészettel, dizájnnal is foglalkozol. Nemrég egy vendéglőnek középkori belsőt varázsoltatok Lindával. Láttam fotókat a kávéház-sátorról, amely a Karlovy Vary-i filmfesztiválon állt. Mi a különbség a színház, a film, meg a dizájn, a belsőépítészet között számodra?

Szeretek ilyen típusú munkához is hozzájutni, mivel, amit a színházban, a filmekben felépítünk, azt egy-két hét múlva, a színházban még az este lebontják, de a belsőépítészetben a tervezett térnek, koncepciónak meg kell állnia a helyét évekig éjjel-nappal, tehát ez egy másfajta kihívás. Számomra a nagy különbség abban áll, hogy itt csak akkor vállalom el a tervezői funkciót, ha szabad kezet adnak. Persze, nem mindenben, van egy adott tér, költségvetés, de ezen belül. Egy fiktív, kitalált tér meg a reális funkció fúziója maga izgatóan hangzik.

Elfoglalt emberek lévén, bizonyára sűrűk a napjaitok. Milyen Prágában? Kislányotok skypon integet Komáromba a mamának és a papának?

Prágát megszoktam, egy jó stratégiai pont Kelet-és Nyugat-Európa között félúton. Meg nagyváros; sok olyan dologgal foglalkozom, amibe kisebb városban bele sem botlanék. Tanulmányaim alatt született meg egy szakmai miliő, ami fontos volt alkotói jövőm kialakulásához. Lilla lányunk hetente többször Skype-ol szüleimmel, a „nagyival, meg a papával” Komáromba. Igaz, hogy ő csak „komár”-nak mondja a várost, mert ez a szó tetszik neki.

Mik a legközelebbi terveitek? És mikor látunk ismét Komáromban?

Még ebben az évben van két bemutatónk a Divadlo Na Zábradlí színházban, két előadásunkat hozták át Brünnből. Az egyik az Anna Karenina, a másik a Kabaret Kafka, ami ebben az évben nyerte el a Balvín-díjat. Ezekeket átadaptáltuk kisszínpadra. Novemberben vágok neki egy nagy történelmi filmnek Tomáš Mašín rendezésében, Rick McCullum a Csillagok Háborúja producerével, amelyet Csehországban, Litvániában és Lengyelországban forgatunk majd jövő májusig. Akkor jövő júniusban, Komáromban?

 Megbeszéltük!

(Bárány János, fotó: archív. Az interjú az AhojSzia havilap októberi számában jelent meg.)

[juicebox gallery_id=”61″]