péntek, december 14. - Szilárda (hu) - Branislava, Bronislava (sk) 1 EUR = 324 HUF -1 °C
Sport

A világ legkegyetlenebb futóversenye után

Beszélgetés Szőnyi Ferenccel

Az 51 éves Szőnyi Ferenc amatőr sportoló, ultratriatlonista, ironman. A közelmúltban tért haza a világ legextrémebb és kegyetlenebb futóversenyéről: az indiai La Ultrán a Himalája 3 „dombját“ kellett megfutnia, 5500 m tengerszint feletti magasságban. A 333 km – azaz nyolc maraton – lefutására 72 óra alatt állt rendelkezésre. Szőnyi Ferenc, a világon negyedikként, 66 óra 21 perc 10 mp alatt teljesítette a távot. Hazaérkezte után két héttel beszélgettünk abban a gyorsétkezdében, amelynek a „civil életben” ő a tulajdonosa.

Most hogy érzi magát?
Egyelőre kavarog bennem a sok élmény, hatás és érzés, amely ott ért. Kissé eufórikus hangulatban vagyok – sikerült teljesítenem ezt az elképesztő versenyt, sikerült legyőznöm a természeti elemeket, és önmagamat. Még időre van szükségem ahhoz, hogy mindez leülepedjen bennem. Aztán akad néhány kisebb, gyorsan gyógyuló seb: vízhólyag, vérhólyag, egy-egy leszakadt köröm. Ezek a verseny során keletkeztek.

Leszakadt körömmel futott?
Természetesen. Nincs ebben semmi különleges: az ultrafutók megszokták, hogy néha valami hiányzik a lábukról. 50 km-el a verseny vége előtt szerencsétlenül úgy belerúgtam egy sziklába, hogy az akkor már amúgy is már elvásott lábujjamról levált egy köröm. Ez nagyon nem szerepelt a terveimben, nagy trauma volt. Nem csak a fájdalom, hanem az időveszteség miatt is: több órát vett igénybe, amíg leápolták és visszaragasztották (köröm nélkül nem lehet futni). Emiatt ki kellett hagynom a második „nagy” alvásomat.

Egyáltalán mennyit, és hogyan aludt?
Verseny közben nem lehet igazán aludni. Képtelen is lennék rá: ilyenkor olyan nagy bennem a drukk, zakatol a testemben a tesztoszteron és az adrenlin, hogy nem tudok kikapcsolni, legfeljebb csak félálomba merülni. Amikor már nem bírtam, éreztem, hogy pihennem kell, ledőltem egy-egy órára. Illetve egyszer relaxáltam három órát. Volt még egy tervezett alvásom – de ez kimaradt a sérülésem miatt. Összesen 6-7 órát „aludtam” a 66 óra alatt. Mindig akkor, amikor leértem a völgybe: a legtöbbször befeküdtem a kísérő autóba.

11836782_436663933186733_4645688719275166865_n

“Ott nincsenek fák, növények, csak kő és szikla, ameddig a szem ellát”.

Kik voltak a kísérői?
A kísérő csapat két részből állt. Egyrészt saját támogatókból – a sógorom és a futótársam tartott velem, másrészt pedig helyi, indiai emberkékből, akiket a verseny szervezői állítottak mellém. Az utóbbiak feladata az volt, hogy segítsenek a verseny zavartalan lebonyolításában. Rajtuk kívül természetesen orvosok is kísértek minket, akik többször a verseny folyamán alaposan kivizsgálták a versenyzőket. Volt olyan futó, akinek azt mondták: itt a vége. A saját érdekében nem folytathatja tovább. Ilyen esetben nem volt apelláta: az illetőnek csomagolnia kellett.

A kíséret végig ön mellett tartott?
A La Ultrát mindenkinek egy szál magában kellett lefutnia. A többi versenyzővel sem igen találkoztunk –  ezen a távon összesen hatan indultunk, szóval nem volt zsúfolt a pálya. A kísérő csapatok nagyjából fél órányira előttem jártak, bevártak, kezembe nyomtak egy vizes palackot, váltottunk néhány szót, aztán ismét megelőztek. De ezt is csak az első szakasz után. Az első 78 km-ert ugyanis teljesen egyedül, kísérők nélkül kellett megtennem.

Érdekes lehetett, már csak azért is, mert a szervezők még egy csavarral toldották meg a versenyt: este nyolc órakor volt a rajt. Talán úgy érezték, önmagában a Himalájában futni nem nagy kunszt…
Az este nyolc órás indítással valóban még extrémebbé tették a versenyt. Egyrészt eleve felborították a bioritmusunkat. Másrészt pedig a pálya leghidegebb részeire, a csúcsokra, mindig éjszaka-hajnalban érkeztünk. Ez fokozta a hegyek és a völgyek közti hőmérséklet ingadozást. A csúcsokon 8-10 Celsius-fok volt, és fél nappal később, a völgyekben meg 31. A középső hegyen – 5400 méter magasságban – ráadásul egy kis havat is kaptunk, jó sűrűn hullott a nyakunkba. No, erre aztán igazán nem számítottam! Megdöbbentő, váratlan élmény volt, többek közt azért, mert senki más nem kapott belőle: 10 km-es körzetben havazott, pont ott, ahol a mi csapatunk tartózkodott. A hajnali hósésből délutáni kánikulába érkeztünk… Nehéz volt elviselni az extrém hőingadozást.

11953002_440677609452032_1057605284734826904_n

“Ráadásul egy kis havat is kaptunk a nyakunkba.”

Egyébként milyen érzés volt éjszaka, egyes egyedül, szaladni a Himalája hegyei között?
Hát különös díszlet volt, az már biztos! De nem csak éjszaka, hanem nappal is. Ott nincsenek fák, növények, csak kő és szikla, ameddig a szem ellát. Na meg a szél, a nap ereje, a hűvös vagy épp forró levegő, és persze éjjel a szikrázó csillagok. És ebben az embertelen tájban ott fut az ember, és próbálja legyőzni azokat a természeti elemeket, amelyek sziklákat morzsolnak… Maga a pálya sem volt szokványos: egy kövecses-sziklás útvonalat kell elképzelni, nem valami föld-, vagy aszfalttal borított utat. Kész szerencse, hogy csak az utolsó 50 km-él vágtam be a lábam.

Beszéltünk már a meredek emelkedőkről, az éjszakai futásról, a hőmérséklet     ingadozásról, az alváshiányról, a leszakadt „alkatrészekről”. De nem említettük még az 5500 m körüli magasságból fakadó oxigénhiányt…
Na ez az, amire egyáltalán nem lehetett felkészülni. 5000 méter fölött 60%-al kevesebb az oxigén, mint itt. Ez egészen elképesztően hat a szervezetre. Például olyan száraz a levegő, hogy nem izzad az ember. Egyáltalán nem volt nedves a ruhám, ami valószínűtlen állapot. Az izzadás a test fontos visszajelzése, és mivel ez az érzékelés elmaradt, nagyon észen kellett lennem. Tudatosan, állandóan innom kellett. Ugyanakkor szembesültem egy másik, megdöbbentő helyzettel: nevezetesen, hogy 5000 méter felett nem lehet csak úgy lehúzni egy pohár vizet. Csak lassanként, egyszerre csak egy-két kortyot lehet fogyasztani. Amíg nyelünk, nem kapunk levegőt – és ez ott szó szerint „szédületes” élmény volt. Egy-két korty, aztán a légszomj miatt aktív levegővételek, aztán újra egy-két korty… Szóval a legelemibb dolog, a vízivás is mentális és fizikai küzdelemmé vált.

11947482_440677619452031_2150676418955862188_n

“A hóviharból kánikulába érkeztünk.”

És enni? Mikor, mit és mennyit evett?
Egy ilyen versenyen nem csak nyelni nehéz, hanem emészteni is. Sok versenytapasztalattal a hátam mögött úgy készültem, hogy minél kevesebbet kelljen táplálkozni: 3-4 alkalommal fogyasztottam tésztalevest, egy-két alkalommal rizses zöldséget. Ezen kívül 1-1 szelet csokoládét, 1-1 energia gélt ettem-ittam. A folyadék volt a lényeg, a 66 óra alatt 50 litert vettem magamhoz.

Mikor érezte, hogy meglesz, hogy végig tudja csinálni?
Az utolsó csúcsnál… Na, ott jött egy katarzis élmény. Mikor feljutottam az első csúcsra – jó érzés volt, eljutottam oda, ahol még sosem jártam. A második csúcs – ez volt a legnehezebb szakasz, a havazás, a hideg mentálisan is megviselt. És a harmadik csúcs – leírhatatlan boldogság. Igen, megcsináltam – megcsinálom!!! Ráadásul én mentem át először, odáig vezettem a versenyt.

Amikor az utolsó az utolsó 30-40 km-en megelőzték, nem volt csalódás?
Egyáltalán nem. A La Ultra a világ legkeményebb futóversenye, már az is megtiszteltetés, hogy egyáltalán meghívnak rá valakit. Itt nem az volt a kérdés, hogy hányadik leszek – hanem hogy egyáltalán képes vagyok-e rá.

Mit csinált, amikor célba ért?
Befeküdtem az orvosi sátorba, kaptam egy oxigénpalackot – és elsötétedett előttem a világ. Egészen konkrétan? Elájultam. De nincs gond. A szervezetem gyorsan regenerálódik.

51 éves… Messze a mezőny legidősebbjeként rajtolt. Egy cseppet se gondolkodott el azon, hogy részt vegyen-e a La Ultrán?
Az embernek hinnie kell önmagában, bíznia kell a saját erejében. Annyi minden van, amiben nem bízhatunk… Legalább a saját magunkba vetett hitünk legyen erős. Én elég bátorságot éreztem magamban ahhoz, hogy ezen a harmadik alkalommal megrendezett versenyen, amelyet 2015-ig csupán egyetlen ember volt képes lefutni, elinduljak. Szeretem a kihívásokat, feszegetni a saját határaimat. És szeretek győzelmet aratni – a természeti elemek és saját magam felett.

11951100_440677666118693_4139219435176497591_n

Névjegy:
Szőnyi Ferenc amatőr dél-komáromi triatlonista, hosszútávfutó, hossztávkerékpározó, vasember. 40-es évei elején tette meg első lépéseit a sport terén, hamar rájött, hogy főleg hosszútávfutásban, és hosszabb kerékpár távokon teljesít jól. Ezért triatlonozásba kezdett, azon belül is a vasemberek közé kívánt bekerülni. 2007-től (43 éves) kezdett aktívan versenyezni, mindjárt komoly sikereket ért el. 2009-ben Mexikóban, a 10-szeres ironman versenyen, nem csak világbajnok lett, hanem rekordot is dönt.  Kétszer futotta le sikeresen a híres-hirhedt Athén – Spárta futóversenyt, a Spartathlont; 2013-ban pedig Olaszországban teljesítette a 30 napig tartó, harmincszoros IronMan-t (114km úszás, 5400km kerékpár, 1260km futás).  Ezeket az eredményeket figyelembe véve hívták meg a La Ultrára, a világ hat legkeményebb futója közé.

Hübschné Dráfi Anikó

FEL