Blog: Meghívó helyett-Kárpátia koncert Révkomáromban
Február 3-án, 19 órakor nagyszabású koncertet ad városunkban, Magyarország egyik legnépszerűbb rockzenekara, a Kárpátia. Előttük, a Cool Head Clan hangolja, a feltehetően népes közönséget.
Nos, megkértek, hogy írnék-e egy beharangozó cikket a zenekarról?! Miért is ne? Remek zenészek? Igen! Városunkba látogatnak? Igen! Nyilvános esemény? Igen! Akkor?
Itt állhatna az egész „wikipédia“, de felesleges. Szinte mindenki hallott már Tőlük egy-egy szerzeményt, legyen az lelkesítő, akár lírai. Mind-mind a nemzet összetartozását hirdeti, az Anyaországon belül és az országhatárokon túl. Hogy nem kívánatos személyek néhány helyen, főleg a kereskedelmi „kornyikák“ között, és a liberális rádiók csak műmájer, tuc-tuc zenét játszanak?! Nagy kaland…Tilos népszerűsíteni a minőséget, főleg azokat, akik dalokba csempészve, tartalmas mondanivalót közvetítenek. A nemzeti érzelmű zenészeket és rajongótáborukat, amely napról napra duzzad, tituláljuk „rebelliseknek, radikálisoknak“, akik csak rombolni tudnak, és persze ízig-vérig soviniszták…Vért isznak, és egyes „értelmiségi“, alkesz politikusok álláspontja szerint, akik tankkal vágynak Budapestre, nagy veszélyt jelentenek.
Már néha félek is magamtól. Tán abnormális vagyok, hogy nem a rendszer rabszolgájaként élem mindennapjaimat, s netán nagy a pofám? Veszélyes egyed vagyok, tény! Csoda, hogy még a város macskaköveit róhatom, a fene nagy „demokráciában“!
Miért? Ha eljön egy-egy ilyen koncert ideje, Komárom vonzáskörében, kedves barátaim megállnak értem: pacsi, lányoktól puszi, magyar zászlók, kocsiban szól a Felvidéki Induló, és stílusosan indulunk?
Megérkezünk. Kígyózó sorok a jegypénztárnál. Barátságos honfitársak ölelgetnek, magyarok, nemtől, kortól függetlenül. A gépkocsik rendszámai Dunaszerdahelytől Rimaszombatig, hogy csak a Felvidéket említsem. A stáb, beléptető rendszer emberei már barátként üdvözölnek. Motozni sem kéne, de ez az előírás, így megteszik. A zsebemben rejlő cigarettát kiveteti a copfos ürge. Legalább egy füstöt, ha már nyomom a Press-Média kártyát! „Eredj utadra! Kellemes szórakozást!“…Árusok sokasága, nagy forgatag. Mindenki próbál beszerezni olyan dolgot, ami nem található meg gyűjteményében, legyen az zászló, ruha, cédé, kitűző, matrica. Irány a büfé, jól esik a fütyülős(természetesen a magyar pálinkának nincsen párja) baráti társaságban. Hangolnak a zenészek, az előzenekar készülődik. Utat keresünk a tömegben, és találunk is, és úgy helyezkedünk el, hogy a fotók is flottul fessenek.
Átlagban egy órát nyomnak felvezető gyanánt, amelynek során tehetséges, feltörekvő zenekarok „keltik a zavart“, és a megfelelő alaphangot szolgáltatják a fő attrakcióhoz. Villognak a fények. A tar kobakú, Bankó Attila már a doboknál kacsingat a melletünk csápoló barna, magyar kislányra, amikor Petrás János, a zenekar frontembere megjelenik a színen, és kitör az extázis. Több, mint kétórás, mesteri produkció úgy elrepül, mintha csak most érkeztünk volna. Körülnézek! Rengeteg ember, átszellemülten énekel, zászlókat lenget, s a feliratok? Dunaszerdahely, Felvidék, Révkomárom, Bátorkeszi, Dunamocs. Jó helyen vagyok, s ez megnyugtat, teljesen kikapcsol. Azon kapom magam, hogy mindenki a srácok nevét skandálja, követelik vissza. Jönnek is. Petrás kezében a magyar gitár, szól a Felvidéki Induló, Magyar Himnusz, és végül a Székely Himnusz.
Lassan oszlik a tömeg. Újra egy remek buli volt. Mi még megvárjuk a legényeket és váltunk velük pár szót! Jönnek is pacsizni, érdeklődnek a sorsunk alakulása felől. Kedvesek, mint mindig. Majd a szebb jövő reményében búcsúzunk!
S így zárásként, a nagymamám jut eszembe újfent, aki tavaly, 89 éves korában távozott az élők sorából. Megboldogult férje emlékére, aki a Don-kanyarnál halt hősi halált, akkor, amikor édesanyám még csecsemő volt. Minden nap meghallgatta a Kárpátia-Csendes a Don című szerzeményét. Halála napjáig várta haza nagyapámat, és egyedül nevelte fel lányát. Most már együtt vannak valahol, ott fent, abban az országban, ahova csak a tiszták, jók nyernek bebocsátást. Én pedig nem tehetek mást, mint február 3-án, Révkomáromban átadom a megboldogult nagymamám üzenetét a zenekar tagjainak, hogy még Neki is tudtak reményt, szeretet sugározni dalaikkal! Bízom benne, hogy Isten segedelmével sikerülni fog!
(kép és szöveg: Holecz Attila)
