Fotógaléria – „Fecskefészkek”, avagy élet a bástyákhoz tapasztva

Valamikor az észak-komáromi bástyák mellett, az erődrendszer falára tapasztva apró házacskák álltak. Ezt nevezte a komáromi köznyelv „fecskefészkeknek”. Itt húzódott meg az elszegényedett lakosság, amelyról Fedor Gabčan 1968 és 1972 között készített nagyszerű szociofotókat (cikkünk végén láthatók). Nézzük, mit tudhatunk a fecskefészkek történetéről.

Valamikor az első világháború és Trianon után ínséges időszak következett be Komárom városában. Az elszegényedés általános volt, és nem mindenkinek telt házra. Mivel épp kiürült a várost övező erődrendszer, ahol korábban a katonaság állomásozott, sokan kihasználták az adódó lehetőséget, és beköltöztek a a bástyák megüresedett helyiségeibe. Az erőd erős, vastag falai pedig, melyek túlélték a harcokat, most menedéket nyújtottak a szükségből oda költözőknek.

Ők nem a mai értelemben vett „alkalmazkodni képtelen” lakosság volt, hanem a válság miatt munka és fedél nélkül maradt szegény emberek.

Egy idő után megteltek az erődök szabad helyiségei. A harmincas években bekövetkező nagy gazdasági világválság idején újabb tömegek sodródtak a társadalom peremére – és újabb családok költöztek a bástyákhoz. Mivel azonban bent már nem volt szabad hely, a szükség hatására újabb megoldáshoz folyamodtak: az erőd falához tapasztották szegényes hajlékukat, melynek ezáltal a hátsó fala eleve adott volt.

Ezeket a nevezte a komáromi köznyelv találó módon fecskefészkeknek.

A hely nélkülözött ugyan minden mai értelemben vett komfortot, viszont szabadon beköltözhető volt, nem kellett lakbért fizetni. Petróleumlámpával világítottak, vizet az artézi kútról hordtak, tehát ha szegényesen is éltek, de a maguk urai voltak. Mindenki keríthetett itt magának kiskertet, ahol megtermett a zöldség, gyümölcs, s a háziállatoknak, baromfinak, nyúlnak, s a szegény ember tehenének, a kecskének is jutott hely és legelésre alkalmas fű is nőtt a sáncokon. A közeli Vág-Duna pedig bőségesen kínálta a halat, csak ki kellett fogni.

Szegény emberek lévén betegbiztosításuk nem volt, sem pénzük, ennek ellenére akadtak olyan jószívű (többnyire zsidó) orvosok, akik akár éjnek idején is kimentek a kőfalakhoz, s tiszteletdíjat sem kértek, mindössze annyi volt a kívánságuk, hogy a beteg családja legalább a fiákeres díját fizesse ki.

A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben fokozatosan felszámolták a fecskefészkeket, a bástyák lakói is eltűntek, s velük együtt a múlt ködébe veszett a városnak ez a fejezete is.

A témáról nem született irodalom – volt azonban a kornak és az itteni életnek egy krónikása, aki fényképeken, és megrendítő szociofotókon állított az itteni életnek maradandó emléket. Fedor Gabčan erről a letűnt korszakról készült szociofotói 1968 és 1972 között születtek, nem sokkal a fecskefészkek lebontása előtt.

Szöveg: Felvidék.Ma – NZS írása alapján
Főfotó: Németh István. Fedor Gabčan képeinek forrása: Komáromi Fotóalbum