Fuss, Komárom, fuss!
Május elsejére tenni a Komárom-Komárno futóversenyt masszív vállalás volt. Többnapos éjszakáz után egyáltalán csoda, hogy ennyien rajthoz álltunk. És bizonyára – legalábbis remélem – hogy ezzel az érzéssel nem voltam egyedül.
Fél kilenc van, a lehetetlenre vállalkozom a tízórás rajtolással. Ráadásul kiderül, hogy csak kilencig lehet átvenni a rajtszámot. Még jó, hogy a kedves barátaim intézkednek helyettem. Ja hogy nem is sikerült neveznem csak regisztrálnom? Nem adom fel! Állítólag érdemes lesni, hátha jut egy potya rajtszám. Jutott. Túl könnyű is lett volna megúszni. Nulla felkészüléssel legrosszabb esetben le is lehet sétálni. A lényeg, hogy a részesei akarunk lenni!
Nem sietjük el az érkezést. Sok az ismerős “amatőr” arc, és persze azt is látni, ki az, aki nem ma kezdte. A gyerekek is jócskán melegítenek.
Emlékszem, milyen öröm volt kiváltani anno a gimiben a tizenkét perces futást a két Komáromon átívelő programmal. Pedig a matek szerint nem jártunk jobban, sőt. Az élmény viszont magáért beszélt már akkor is, és azóta is!
Idén Slávik Éváé az energetizáló bemelegítés. Dübörög a techno muzsika, csavarjuk magunkat, nyújtjuk a végtagjainkat, ütjük rúgjuk a levegőt. Bár jómagam az egynél több testrészt egyidejűleg igénybe vevő mozgáskoordinációt így negyednaposan nem annyira tudom abszolválni. Meg hát ahogy egyesek kommentálják: „5,5 kilométerhez bemelegíteni? Minek…” Így hát maradunk a nyugis átmozgatásnál, forog a kamera, hogy legalább legyen dokumentáció az eseményről. Hátha írok róla. Úgyis lett!
Hirtelen startolás
Térülünk-fordulunk, egyszer csak eldörren a rajtjelző. Lazán levegősen megindul a tömeg. Jobb kanyar, bal index, máris a Tiszti pavilon udvarán loholunk keresztül. Itt az első frissítő hűsítő pont. Minek is van a kezemben saját felforrásra ítélt üvegem? Bonyolítani a saját életem. Miközben “mérgelődök”, fel-felbukkannak az első ismerős arcok is. Elillan az ideg, már mosolygok is. Mondjuk az integetésemmel gyakran egyedül maradok. Hangom, pláne hangerőm pedig nincs szólni, hogy haló én is itt vagyok! Elfutunk az árusok közt, s felmerül, mennyire ennénk egy grillezett sajtot. “Hogy is van szlovákul?” – merül fel a kérdés az egyik magyar légióstól. “Oštiepok.” – jön a válasz mellőlünk egy kedves idegentől. Az én agyam zárlatos a válasz megadásához. A kaotikus dallamok kombinációjában ez nem is meglepő. Az egyik fülembe a búcsús nóták zaja kúszik be, a másikban a fülesemen át az edzős lejátszási listám motivál.
Loholó áthidalás
Jöhet az áthidalás. Ideérve már jócskán hézagos a tömeg. Ekkorra már értelmezhetetlenné válik a napsütésben a vastag kardigánom. Egy kisfiú lélekszakadva szedi a lábát. Van, aki bringával száguld el mellettünk, de egy-egy objektívvel is szembesülünk.
Most kéne nyomdafestéket tűrő képet vágni, amikor vörösen izzik az arcom?
Átérve a túloldalra újabb vizespohár-halom hömpölyög a lábaink körül. Ki-ki focilabdának használja a közel eső darabokat.
Következő szakasz, szaladás a strand utcáján. „Ah, remélem a felén már túl vagyunk…” Bíztató bólogatást látok az előttem haladótól. Vajon a Csillag-erőd is szerepel az útvonalban? Hangulatos lenne. Fel sem mérem reálisan, hogy az azért kicsit odébb van, és a levegőm már most fogyóban.
Mire felocsúdok, a tömegen egy szolidaritásból futva áttáncikáló rendőr vágja el az utunk.
Jöhet a Tó-csárda. Egy halvány reménysugár erejéig az Igmándi-erőd érintésében bízok, végül örömmel nyugtázom, hogy csiga módjára máris az Arany János utcába tekeredünk. “Már nincs sok hátra!” – érkezik a szurkoló tömegből a válasz. Az arcomra biztos kiült a néma kétségbeesés.
Gyöngyöző célegyenes
Határozottan zúdulnak lefelé az izzadságcseppeink. Ott a kanyar után már a cél lehet kijelölve? Ó, hál’ istennek. Na nem mintha ez ösztökélne arra, hogy az utolsó pár métert legalább meghúzzuk. Ugyanolyan egyenletes nyugalommal “szakítjuk” át a láthatatlan célszalagot, mint amilyen higgadtsággal a teljes távot igyekeztünk lekocogni. Hova siessek? 34 perc. A jelenlegi kondimhoz és állapotomhoz képest ez több mint elég. Bár ismerek olyat, aki a 10 kilométert lefutja 40 perc alatt, de ez most nem számít.
És elhessegetem annak tudatát is, hogy az egyik futótársunk a start előtt még hazaugrott szoptatni, aztán képes volt minket félúton lazán lehagyni. Nem is tudtam mire vélni, hogy ennek ellenére az érzése szerint mi húztuk őt.
Csülkös levezetés
Nyakamban már lóg az érem, nagyon megkívánom a dobozokban sorakozó piros almát is. Megkérdezem, vehetek-e egyet. “Hát, igen, de csak egyet!” Oh, de szigorú. Mintha vékában gondolkoztam volna, hogy úgy ülhessek le a polgármesteri hivatal árnyékába nassolni és hűsölni. Egy kis nyújtás és földön fetrengés után elhatározzuk, kóstoljuk csak meg azt a dél-komáromi csülköt. Persze szigorúan sportfröccsel lekísérve. Ennyit az imént elégetett kalóriákról.
Hazafelé andalgunk a gyönyörű napsütésben. “Gratulálok!” – mondogatják a szembejövők még egy óra múlva is. A magunkon felejtett érmek árulkodóak. Milyen jól esett ismét futni egyet, lehagyni a tavalyi énemet, aki nem is nevezett. Bőszen fogadkozom, hogy jövőre a hosszabbik távot tűzöm ki célul. S akkor az évi egy nagyszabású helyi versenyen újra különlegesnek érezhetem majd magam.
Mert vörös szőnyegen futni, rendőri kíséret mellett, miközben kedves szervezők nyújtják oda a frissítő vizet, végig kiabáló ismerősök és idegenek veszik a fáradtságot, hogy az út mentén nekünk tapsoljanak és füttyögjenek – ez nem adatik meg lépten nyomon.
Szóval Komárom-Komárno futóverseny, én így szeretlek!
Milány Kincső
