Kultúra 2016. 08. 22.

Hiszek a szeretet erejében

A rimaszombati Tamás Ilonka néni 2012 tavaszán ünnepelte 100. születésnapját. Azon a nyáron készült ez a beszélgetés is: Ilonka néni tele volt életerővel, energiával. Csak az arcát beborító ezer ránc tanúskodott koráról – szeme azonban fiatalosan, vidáman csillogott, mozgása pedig fürgének volt mondható. Éles elmével, jó humorérzékkel válaszolt kérdéseimre. Vajon hogy csinálja? Különleges fizikai erőnléttel áldotta meg az ég, vagy életkedve belülről fakad?

Tamás Aladárné Szűcs Ilona tagja annak a szűk csoportnak, akik felvették a magyar állampolgárságot, de ragaszkodnak a szlovákhoz is. Nem túlzás: a 100 éves, idős hölgy – ragyogó szemével – a jelenkori magyarság egyik „szabadságharcosa”. 

Nem vagyok nyakas református – csak egy hívő ember”
Várgedén születtem, 1912-ben, a történelmi Magyarország területén – emlékezik Ilonka néni. – Reformátusnak kereszteltek, de a rimaszombati evangélikus elemiben tanultam, ahol reggelente így kezdtük a tanítást: Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában… Nyolc éves voltam, amikor Csehszlovákia lettünk – és amikor szüleim egész rokonságát elválasztották tőlünk egy országhatárral. 18 évesen Pozsonyba kerültem, a katolikus Szent Orsolya Rend szárnya alá, Csehszlovákia egyetlen magyar tanítóképzőjébe. Trianon után szétszéledtek a magyar tanítók, és az Orsolyiták komolyan vették feladatukat. Nem csak katolikus lányokat vettek maguk közé, hanem két-két református, evangélikus, és zsidó hallgatót is. Itt tanultam meg, mi az, hogy szeretet, tolerancia; és nekik köszönhetem mély hitemet is. Hogy nem vagyok nyakas református – csak egy hívő ember. A tanítónői oklevelet 1934-ben vehettem át.

Isten hozta kigyelmedet!”
Egy év runyai kitérő után Nagybalogon kezdtem tanítani. Az első napom mélyen az emlékezetembe vésődött. Vékonyka, filigrán lány voltam, és még nagyon fiatal. A falusiak, a tőlem sokkal idősebbek is, díszbe öltöztek, a kapura pedig nagy betűkkel kiírták: „Isten hozta kigyelmedet!” Megrendültem: hát ekkora tisztelettel, bizalommal fogadnak itt engem? Úgy éreztem, nem okozhatok csalódást! És mindent meg is tettem azért, hogy munkámat kifogástalanul végezzem. Ekkor már ismét Magyarországhoz tartoztunk. Az élet normális mederben csordogált: férjhez mentem, tanítottam, boldog voltam… Aztán kitört a második világháború. Megszületett az egyik, majd a másik lányom – közben pedig a férjem a Don-kanyarnál harcolt. Gyakran rettegtem attól, hogy sosem tér haza. De hazatért, és a háborúnak is vége lett. Azonban nem sokáig örülhettünk. Az igazi megpróbáltatás csak most következett.

Tamás-Ilonka-néni
Tamás Ilonka néni fiatalon. Családi archívum

Kislányom, most egy kicsit ne beszélj!”
1945-49 között a csehszlovák kormány megfosztotta jogaitól az itteni magyarságot. Állás nélkül maradtam, hiszen a magyar iskolákat bezárták. A férjem állatorvos volt. Azt találták ki, hogy a tisztviselőket megkeverik az országon belül: a férjem helyére színszlovák állatorvos került, aki a parasztokkal egy mukkot se tudott váltani; minket pedig a vadtótságba, Nagyrőcére küldtek. Kemény világ volt. Közterületen még megszólalni sem volt szabad magyarul. Emlékszem, egyszer mentünk az utcán Jutkával, a lányommal, aki ekkor még nagyon kicsi volt. Egy férfi jött velünk szembe. Lehajoltam a gyerekhez, és odasúgtam neki: „Most egy kicsit ne beszélj, amíg az a bácsi el nem hagy bennünket!” Éppen odaértünk az ember mellé, amikor a lányom elordította magát: „Édesanyám, minek jöttünk ide, itt még beszélni sem szabad!” Kifutott a vér az ereimből – vajon mi lesz most? Hogyan fognak megbüntetni? Szerencsére a férfi nem foglalkozott velünk. De azt a rettegést, amely ebben az időszakban rányomta a bélyegét a mindennapjainkra, csak azért, mert magyarok vagyunk, azt sosem felejtem el. Nem tudják azt Magyarországon, hogy mi itt mit éltünk át. A férjem – talán mert nem bírta mindezt feldolgozni – megbetegedett, és váratlanul elhunyt.

Örököltem, hát kulák lettem
Ekkor már az ötvenes évek elején jártunk – és tombolt a kommunizmus. Én Uzsapanyitra költöztem a lányokkal, mivel itt örököltem a férjem után házat és földet. Ezzel mindjárt kulák lettem – még akkor is, ha egyáltalán nem értettem a gazdálkodáshoz. (A föld számomra inkább terhet jelentett, iparos családból származom.) Mindenesetre, mivel kikiáltottak kuláknak, nem kaphattam munkát, pedig ekkor már ismét megnyíltak a magyar iskolák. Évekig éltünk fizetés nélkül. Túl lehetett élni – hiszen itt vagyok… És segítettek a Nagybalogiak is. Például egyszer megállt egy szekér a házunk előtt. „Hol a tanító néni?” – kérdezte a kocsis. „Itt vagyok” – feleltem meglepődve. Leemelt egy zsákocska a lisztet. Azt mondja: „Ezt a balogi molnár küldi”. Megdöbbentem. „És kicsoda a balogi molnár?” „Azt én nem tudom. De a lisztet ide kell letennem… Nem tartozik semmivel.” Később kiderült: a molnár a valamikori tanítványom volt.

2012-ben, a Pro Probitate díj átvételekor
2012-ben, a Pro Probitate díj átvételekor

Volt egy falu…
Kevés ember mondhatja el magáról, hogy egy egész falu áll a háta mögött. A nagybalogiak kiálltak mellettem, harcoltak értem. Mikor elérkezett a pillanat, hogy be lehetett adni a földeket, én voltam a legboldogabb ember a világon. Nesztek, vigyétek, egyétek meg! Nincs földem, nincs semmim – mehetek tanítani! Rohantam a tanfelügyelőségre, hogy bejelentsem magam. Kiderült, hogy megelőztek: a balogi asszonyok már ott tárgyaltak bent, és követeltek vissza. Hamarosan vissza is kerültem. Ebben az időben még nem mindenütt nyitották meg a magyar osztályokat – Nagybalogon azonban, erőfeszítéseiknek köszönhetően, sikerült. Így hát az a sok Balog-völgyi szülő, aki ragaszkodott az anyanyelvi oktatáshoz, ide hordta gyermekét. Az épület kicsi volt és szűkös, a gyerekek és tanárok is korán keltek, buszoztak, télben-fagyban, esőben-hóban. Mégsem adták föl. Nem úgy volt, mint manapság, amikor szlovák iskolába íratják a gyermeket annak ellenére, hogy ott áll mellette a magyar is. A szülők többsége még ösztönösen tudta, hogy az anyanyelvi oktatás olyan érték, amihez ragaszkodni kell. A magyar tanárok pedig kihasználták az órákat arra, hogy egy kis magyarságtudatot is átadjanak. Így voltam ezzel én is. És az én tanítványaim közül – egy-két kivétellel – senki sem asszimilálódott.

Gyerekek, tudjátok ti a magyar himnuszt?”
Hogy hogy sikerült ezt elérni? Az egészséges nemzeti öntudat nem egyenlő a melldöngetéssel. Nem azt jelenti, hogy felsőbbrendűnek érzem magam másoknál, épp ellenkezőleg. Segít abban, hogy tiszteljem a másságot, adott esetben a szlovák embereket – már persze ha az illető nem akar épp megalázni. Mert azt nem hagyom. Ember vagyok, van gerincem. Magyarnak születtem. Na és? Most tagadjam meg magam? Miért? De visszatérve a gyerekekhez: nem lehet, nem is szabad nacionalista szellemben tanítani. Mondok egy példát. Egyik évben ráadásnak megkaptam a zeneórát is. A könyv első két oldalán ott a szlovák és az orosz himnusz. Mondtam a tanítványaimnak: „Gyerekek! Nekem úgy tűnik, hogy ebből a könyvből hiányzik valami. Ugyan mi hiányzik belőle?” Megsúgták, hogy a magyar himnusz. „Elfelejtették beletenni? Hogy lehet ez? És tudjátok ti a magyar himnuszt?” „Nem…” Súgtam nekik: „Gyerekek, mondjátok meg édesanyátoknak, hogy én üzenem: szomorú vagyok, hogy nem tanított meg benneteket rá.” Erre a súgás olyan divatba jött, hogy ettől kezdve a gyerekek folyton súgtak. Egymás után jöttek: „Én már tudom a magyar himnuszt! Már én is tudom a magyar himnuszt!” És mindezt anélkül, hogy az ember mondogatta volna, hogy te magyar vagy, magyarnak kell maradnod.

Az én családom Balog-völgy
Meg sem fordult a fejemben, hogy ismét férjhez menjek. Áldott, angyali férjem volt, és senki sem léphetett volna a helyébe. Lefoglaltam mással az életemet. Nagyon sok dolgom volt: a Csemadok ottani megalapítójaként és vezetőjeként színdarabokat adtunk elő, irodalmi esteket és tánccsoportokat szerveztünk. Mozgósítottam a felnőtteket, de a gyerekeket is. Azt vallom, hogy egy gyereket igazából az iskolán kívül lehet megfogni, fejleszteni. A tanórán nem lehet közel kerülni hozzájuk. Minden családról mindent tudtam… Így történt, hogy nekem az egész falu, sőt, az egész Balog-völgy a családom. Nagyon szerettem őket – de azt a szeretet százszorosan kaptam vissza. Sokan kérdezik, mi a titkom, hogy száz évesen is derűs vagyok? Nem titok. Ez a szeretet az, ami mai napig életben tart.

Tamás Ilonka a lányával, Anikóval, az állampolgári eskü letételekor. Fotó: Tamás Ilonka
Tamás Ilonka a lányával, Anikóval, az állampolgári eskü letételekor. Fotó: Tamás Ilonka

Ahol két tenyeret összeütnek magyarul, ott a helyem
Nyugdíjazásom után Rimaszombatba költöztem a másik lányommal, Anikóval. (Jutka Magyarországon telepedett le). Természetesen eszem ágában sem volt kivonulni a közéletből, sőt. Aktív maradtam – és vagyok mind e mai napig. Anikóval együtt vezetjük a heti rendszerességgel működő Wass Albert Nyugdíjas Kört. Úgy készülök rá, mint anno az óráimra. Ezen kívül részt veszünk minden rimaszombati magyar rendezvényen, ahol legalább két tenyeret összeütnek. Ha másképp nem, így támogatjuk a magyarságot. Ha otthon vagyok, tesszük, amit kell: főzünk, mosogatunk, takarítunk, elolvassuk a napi híreket. A lakásom olyan, mint egy átjáró: hozzánk állandóan jön valaki, szlovákok, magyarok egyaránt. Szeretünk nyüzsögni, emberek között lenni. A családi életem is tökéletes: Anikóval elválaszthatatlanok vagyunk, de Jutka is mindenben támogat. Sőt, Jutkát kineveztük a mi „fizetés nélküli utazó nagykövetünknek”. Ő az, aki képviseli az ügyünket… Mármint, hogy úgy gondoljuk, jogunk van a kettős állampolgársághoz.

És másik lányával, Judittal.
És másik lányával, Judittal.

Nem vagyok hős
Számomra az, hogy magyar vagyok, nem csak egy szó. Része a lényemnek, az identitástudatomnak. Ha kell, tűzbe mennék érte… Egész életemben kiálltam mellette – nem most fogok meghátrálni. Sokan hősként tekintenek rám, mióta bejelentettem: felvettem a magyar állampolgárságot, de ragaszkodom a szlovákhoz is. Pedig nem vagyok az. Ez a lépés természetes, magától értetődő dolog, nincs benne semmi különös. Inkább a szlovák kormány ellenséges reakciója természetellenes. Sőt, több ennél: törvényellenes is, hiszen a szabály ütközik a Szlovák Köztársaság Alkotmányával. Az 5. cikkely 2. bekezdése fekete-fehéren kimondja: senkit sem szabad megfosztani a Szlovák Köztársaság állampolgárságától, hacsak nem önszántából mond le róla. De én meg miért tennék ilyet? Itt éltem le az életem, pedagógiai munkámat ennek az országnak szenteltem. És olyan rossz polgár nem lehettem, ha megkaptam a létező legmagasabb állami kitüntetéseket. Most meg elvennék tőlem a szlovák állampolgárságot? Miért? Mert nemzetiségem jogán Magyarországhoz is szeretnék kötődni? Ami jár, az jár. Amikor én születtem, Csehszlovákia még nem is létezett, nem beszélve Szlovákiáról. Én csak visszakaptam azt, ami az enyém, és amihez mindig is jogom volt.

100 év tanulsága
Túléltem az egész 20. századot, minden borzalmával és szépségével együtt. Azt hiszem, ha le kéne vonnom valamiféle tanulságot, csak kettőt mondanék. Az egyik, hogy az ember életét magasabb erő irányítja. A másik pedig: úgy vélem, az emberek alapvetően jók. Én legalábbis csak jó emberekkel találkoztam. Egész életemben ahhoz tartottam magam, amit az elemiben és a tanítóképzőben megtanultam: Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában. És hiszek a szeretet erejében.

H. Dráfi Anikó – A cikk az Új Nő c. magazinban jelent meg

Dr. Tamás Aladárné Ilonka néni 2016. augusztus 22-én, életének 104. évében, otthonában csendesen elaludt – értesítette a sajtót lánya, Fehérné Tamás Judit. Nyugodjék békében. 

 

Fotó: Heti Válasz, Ajpek Orsolya
Fotó: Heti Válasz, Ajpek Orsolya