Martin Huba Rómeó és Júliája a Komáromi Jókai Színház színpadán

A premier óta immár tizenegyedik alkalommal állt színpadra a Martin Huba rendezte csapat a komáromi „Jókaiban”. Az öltönyös előadást több szempontból is érdemes szemügyre venni. Az estélyi öltözék nemcsak gazdaságosabb jelmez a színház számára a shakespeare-i korhű jelmeznél. Egy új kontextusba is helyezi a szerelmesek történetét. A néző hitelt ad a cselekménynek, mint Napjaink Veronája eseményeinek, s a jelenkor kortársi hitelességének így már az sem szabhat akadályt, hogy az itáliai városállamok már századok óta nem állnak fenn. Az öltönyös kontextus (esetünkben) így avanzsálja naprakésszé, kortárssá, jelenidejűvé a kor nélküli történetet. A merész jelmezterv ellenére mégis visszakapjuk a shakespeare-i hangvételt, a nagy angol drámaíró (s az őt magyarra fordító Kosztolányi Dezső) hangnemét, és vele a századokkal korábbi Veronát is.

A szereposztás a Jókai Színházat érő, a közszájon gyakran élő kettős kritikák ellenére teljes mértékben megkérdőjelezhetetlen. Mokos Attila (Lőrinc barát), Bandor Éva (dajka), Olasz István (Páris) alakítása felejthetetlen és Szabó Viktor Merkutioja igazán egy életre az ember szívébe lopja, „marja és káromolja” magát. Lenyűgöző és emlékezetes. A sírás-parádé közel sem mulatság – a darab minden könnyfolyása magas színészi teljesítményről tesz tanúbizonyságot, legyen az Losonczi Kata Lady Capuletjének, esetleg Júlia dajkájának, vagy a szerelmes Júliának sírása: Tybalt halála miatt érzett gyászuktól az üldöztetett férj távollétének fájdalmán keresztül a Júlia „kihűlt teste” feletti gyászukig. S hol vannak mindeközben a szerelmesek? A címszereplők megformálására ma egy rendező sem találhat alkalmasabbat: Béhr Márton egyetemi hallgató és Bárdos Judit színművész nemcsak szíve és lelke a darabnak, de játékukkal levarázsolják a színpadról a shakespeare-i jellembonyolultság és románc feszültségét, s a közönség szívébe bújtatja a szerelmesek érzelmeit. Márton Rómeója a szerelmi hévvel izzó ifjonti szív lobbanékonyságának, minden dühének és változó érzelmeinek megtestesülése, míg Judit Júliáját látva a leány (szeleburdi) naivitásából szinte pillanatok alatt asszonyi szerelemmel gondoló feleséggé érésének lehet szem- és fültanúja a közönség. A két színész pontosan képes adni azt, amit a drámaíró megalkotott a szerelmesekben, mégis egyedivé varázsolja sajátságos színészi játékuk. S kettejük összjátékáról mi sem árulkodik jobban, mint a színházból távozó közönség ajkáról elhangzó suttogás: „de ugye ők az életben is egy pár?”

Összességében a színpadi varázslat ilyetén megtörténése nemcsak magával hozza a katarziszt, de napokra lángra lobbantja minden nézőjének szívét. Bízunk benne, hogy mind a Rómeó és Júliát, mind pedig az őket alakító két színművészt sokszor tapsolja még vissza a „Jókai” közönsége!

Mgr. Bugár Gergely