Nomád világjátékok gútai módra
Már este fél kilenc van. Balázs azt mondta gyorsan megvacsorázik, utána hívhatom. Kicseng a Facebook messenger és máris összeköttetésben vagyunk Biatorbággyal. A gútai lovasíjász ugyanis jelenleg itt él, főtevékenységként lovakat körmöl, ezzel járva Magyarországot, nem olyan rég pedig Kirgiztánba látogatott a Nomád Játékok Világversenyére. Sőt, nem csak hogy kiruccant, meg is nyerte a lovasíjász versenyszám világbajnoki aranyérmét.
„Ez az egész magyar nemzet győzelme volt. Kis híján a második helyet is elhoztuk.” Balázs a dobogónak még csak a harmadik fokán állt, úgyhogy ez a legnagyobb volumenű dolog, ami világszerte történt vele. “Nagyon jó érzés, amikor a magyar himnusz miattam szól, de felemelő érzés volt két éve is, amikor a Nomád Világjátékokon a himnusz édesapámért, Vermes Istvánért szólt, aki elnyerte az akkori világbajnoki címet. Így elmondható, hogy családom összes férfitagja rendelkezik egy világbajnoki címmel” – mondja nevetve Balázs, hiszen családjában a nők vannak többségben miután két húga is van. “A versenyre egyébként nehéz volt teljesen pozitívan nézni, hiszen a csapattársam épp, hogy csak lecsúszott a dobogóról. Ahogy per pillanat magamon és a belső dolgaimon dolgozok, lehet, hogy azt én hamarabb feldolgoztam volna, ám amikor nem tudok máson segíteni, az jobban bántja a lelkemet.”
A kihirdetett ezüstérmes – Balázs elmondása szerint – szintén nagyon ügyes volt attól függetlenül, hogy a keleti régióban még nem fejlesztették tökélyre a sportágat, de egyre nagyobb hangsúlyt kap a lovasíjászat, mint sport. “Ha a keleti virtust ötvöznénk a nyugati tudással, sokkal jobbak lennénk a lovasíjászatban, és minden egyéb területen is. Kirgiztánban mindenki lovas, mindenki megüli a lovat, de ettől még nem feltétlenül lesznek sportolók. Hasonló ez ahhoz, amikor egy parasztbácsi ugyan fogatot vezetett, kocsit hajtott egész életében, de semmi köze nincs a sportjelleghez, vagy a hagyományőrzéshez.”
Felmerül a kérdés, hogy a lovakat ilyenkor helyben kapják-e vagy odaszállítják? „Épp ez az, hogy egy órával a verseny vagy bemutató előtt ismerkedtünk meg a lovakkal. Ráadásul ezek az állatok nincsenek túlságosan lovasíjászatra képezve, valamelyikük életében nem látott még íjat, így nem csoda ha összevissza mentek, és, hogy finoman szólva kissé meg voltak illetődve. Nem a gyorsaságukkal volt a baj, hanem, hogy féltek az íjtól, a céltáblától, vagy csak szimplán megbolondultak attól, hogy elengedted a gyeplőt a lövés erejéig.” És ha még sikerült is előrelépniük velük a történetben, még mindig nem volt biztos, hogy ezeket a lovakat másnap, az éles bemutatón is viszont láthatják. “Persze elmagyaráztuk, hogy ha ma ezzel gyakoroltunk, holnap is ezt kérjük, másnap viszont csak azt mondták a többire: ez is nagyon jó ló” – fogja a fejét Balázs.
„A kirgizek remek problémamegoldó képességét bizonyítja, hogy nem ijednek meg olyan komplikációktól sem, hogy valakinek kifut a ló a pályáról. Rögtön előállnak a megoldással: Cseréljen mindenki minden kör után lovat!” Így, zabolátlanság ide vagy oda, kiegyenlített lett a küzdelem – főleg, hogy a versenyzők még a nyerget sem tehették fel a sajátjukat. “A kirgizek nem siették el sem a regisztrációt, sem a kezdőidőpontok betartását, és mi is folyton várni kényszerültünk valamire: a buszra, a lovakra, utazás közben a csatlakozásra. Na ez az igazi rugalmas időbeosztás” – mosolyog Balázs.
A keleti ország teljesen máshogy működik, ezért az úgynevezett Nomád Olimpia is lazább szervezettségről árulkodott. „Sajnos ez a verseny még gyerekcipőben jár, ezért nem alkalmas arra, hogy kiderüljön, ki a jobb, hisz senkinek sem volt akkora tudása, hogy a tudásbeli különbség ezen a pályán igazán megmutatkozzon. A verseny maga egy selejtezőből és egy döntőből állt, de nem volt előzetes szűrő a világjátékokat megelőzően. Egy török versenyző például nyolc alkalommal komplett mellélőtt még a céltáblának is, utolsóra viszont betalált középre. Ez elegendő volt ahhoz, hogy továbbjusson – hiába, hét centin múlhat egy pont. Emellett a kirgizek elfogultak voltak a saját nemzetük képviselőivel szemben, ezzel pedig nehéz volt vitatkozni!”
A Nomád Világjáték versenyszámai között szerepel már a szkander és szumó is, ugyanakkor a lovasíjászatnak egy, a talpasíjászatnak négy, a birkózásnak pedig tizenhét fajtája is megmérettetik, de igazi ínyencség a lovasbirkózás is. “Ahogy sétálunk az úton, jobban mondva pusztában, a kirgiz gyerekek mind birkóznak. Ettől olyan szíjasak, izmosak, szikárak arrafelé egytől egyig a legények, mert az életvitelük is sportos, igazi nomádos.”
A fennsík, ahol Balázs járt, nagyon kiesik a várostól, de még az egyéb versenyhelyszínek is majd’ 80 kilométerre vannak egymástól. A Tien San hegység szomszédságában elterülő “olimpiai falu” csodálatos jurta faluval, több, mint kétezer méteres tengerszint feletti magasságban helyezkedett el. „Ott még a levegő is más, mindenkinek leégett az arca, de még a szája is.”
A másik helyszín igazán modern volt, két újépítésű stadionnal, két kilométeres lovaglópályával, hatalmas lelátóval. A rangos megnyitó – akárcsak az olimpiánál – színvonalas műsor keretében zajlott, melyhez Balázsék fellépőként is érkeztek – a kirgiz politikai elit meghívására. “Ez volt az egyik fő oka, hogy kijutottunk, a Turán Szövetségen keresztül. A hagyományőrzők és a versenyzők nagy része, mint társrendező is részt vett és nagy szerepet vállalt a rendezvény lebonyolításában. Köszönhetően Bíró Andrásnak, a Turán szövetség alelnökének.”
Eddig mindhárom alkalommal Kirgiztán volt a házigazda, ám legközelebb, két év múlva, a törökök rendezik meg a bajnokságot. S kitudja, nem lesz-e ebből is egy vándorverseny, az olimpia példájára? Hiszen, ami 79 ország sportolóit megmozgatja, az azért jelent valamit. “Önkéntesek százai dolgoztak a bajnokságon, ők beszéltek angolul, de az orosszal is elboldogultunk. Édesapám például sosem gondolta volna, hogy valaha még kamatoztatni tudja az orosz nyelvtudását, de a szlovákunk is hasznosnak bizonyult.”
Balázs nemrégiben posztot tett ki a Facebook oldalára arról, hogy a New York Times is írt róla. “Ooo, az egy teljesen szarkasztikus megnyilvánulás volt a részemről. Legalábbis gondoltam én… Csupán egy semmitmondó mondatot idéztek tőlem, és a dobogós kép alatt sem nevesítettek meg – csak egy magyar lovasíjásznak tituláltak. Igazából azt sem tudtam, hogy a bácsi, akivel tök jót beszélgettem, a NYT újságírója. Ez egy általános cikk volt a nomád játékokról, csak néhány részletből jöttem rá, hogy ő akkor anyagot gyűjtött.”
Ekkor rátérünk a tervekre, melyeket Balázs folyamatosan építget. Szó esik négy lovasíjász pályáról Biatorbágyon, amivel kezdeni kellene valamit. “Vannak lovasíjászok itt is, de sajnos pár éve szétesett a csapat. Össze kéne fogni őket, és örülnék, ha én szedhetném ráncba és edzhetném őket. Hosszútávon viszont nem ebben, illetve nem itt gondolkodom. Jó kis hely, ahol élünk, de nem alkalmas állattartásra és számomra az lenne az ideális, ha nem bérhelyen kéne tartani a lovakat, hanem a közelünkbe, a saját tanyánkon lehetnének szem előtt. Biatorbágyon viszont területhez jutni nem a mi pénztárcánknak való.”
Végül rákérdezek, hogyan is néz ki egy napja. Van, hogy lovakkal foglalkozik, körmöl az ország valamely pontján, vagy épp azzal keresi kenyerét, hogy az erdőben lovagol, képzi és törődik az állattal. De ha a heti jellegű edzések is beindulnak… “Fogalmam sincs, hogy fogom győzni, de bizakodom, hogy összejön. Jó életem van, nem panaszkodom, és amikor hazaesek a nap végén – és persze ha erőm engedi -, még bőrözni is szoktam. Most is, miközben beszélgettünk, végre valahára megvarrtam a tegezemet is.”
(Milány Kincső; megjelent az AhojSzia havilap októberi számában)
