Selyés lányok Farkaslakán
Az idei tanév nekem és két osztálytársnőm – Menyhárt Sára és Gažík Viktória – számára , hogy úgy mondjam, in medias res kezdődött, ugyanis rögtön szeptember második hétvégéjén Erdélybe utaztunk, hogy részt vehessünk egy irodalmi versenyen, melynek témája a 120 éve született Tamási Áron élete és munkássága volt.
Még június végén magyartanárnőnk, Spátay Adriana állt elő azzal a javaslattal, hogy már a nyári szünetben kezdjük meg a felkészülést, olvassuk el a versenyhez kapcsolódó temérdek kötelező és ajánlott irodalmat. A versenyt annak apropóján szervezték, hogy az ismert és elismert székely írónak idén ünnepeljük születése 120. évfordulóját. A tavalyi, a Shakespeare nyomában c. vetélkedő sikerén felbuzdulva természetesen beleegyeztünk, hogy jelentkezzünk.
Szeptember 14-én, csütörtökön délután indultunk Budapestre, ahol csatlakoztunk testvériskolánk, a Szent István Gimnázium versenyzőihez, majd együtt buszoztunk Székelyudvarhelyre. A majd 12 órás út rendkívül hosszú és fárasztó volt. Reggel 7-re értünk a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium (mely szintén a testvériskolánk) kollégiumához, ahol megszálltunk erre a 3 napra. Mivel közülünk ketten is a kollégisták tarka életét élik, számukra már igazán otthonos volt ez a helyzet. :D
A délelőttöt az szentistvánosokkal együtt Szejkefürdőn töltöttük. Ez a hely főleg Orbán Balázsról (ugyancsak székely író, illetve néprajzi gyűjtő is), valamint az egymás után hosszú sorban elhelyezkedő, jellegzetes székelykapukról híres. Ebéd után rájöttünk, még nem sikerült egészen regenerálódnunk a sok utazás után, szóval a kollégiumban pihentünk. Estére azonban már elegendő energiánk volt ahhoz, hogy kicsit feltérképezzük Székelyudvarhelyt. Keresztül-kasul jártuk a várost, sétáltunk népesebb és néptelenebb utcákban egyaránt. Megállapítottuk, hogy egy valóban csodálatos helyre jöttünk, ahol rendkívül kellemes a közeg. Habár nagyobbacska városról van szó, nem volt autódudáktól hangos, sokkal többeket láttunk gyalog, biciklivel közlekedni (sőt jópárat gördeszkával és görkorival is), mint kocsival. Mindig kellemes nyüzsi uralkodott, de sosem volt túlzsúfolt vagy fojtogató a város légköre. Kedvenc helyünk a város közepén elhelyezkedő hatalmas, kitűnően kiépített park lett.
Szombat reggel izgatottan ébredtünk, hisz aznap került sor jövetelünk eredeti céljára. Délelőtt minket és versenytársainkat kisbuszokkal fuvaroztak el Farkaslakára, Tamási szülőhelyére. Az esemény a helyi művelődési központban került megrendezésre. Összesen 8 csapat vett részt a magyar nyelvterület különféle helyeiről: 2 budapesti, 2 fertőendrédi, egy lengyeltóti, egy borsi, egy székelyudvarhelyi, valamint a mi, komáromi csapatunk. A verseny viszonylag rövid idő alatt lezajlódott, csak egyszer tartottunk egy kis szünetet. Összesen hatféle feladat volt, amelyek mindenféle szempontból érintették Tamási életét és műveit. Az egyik legviccesebb és legérdekesebb talán az volt, amikor írnunk kellett egy ún. „feleselő párbeszédet“, majd elő is kellett adnunk. A versenykészítők a Tamási-művekből, valamint a székely mentalitásból vették az ötletet, a székely emberek ugyanis köztudottan keveset beszélnek, de ha mondanak valamit, akkor az nagyon ütős. A székely író alkotásaiban, különösen az Ábelben, ez gyakran fel is lelhető. Olvasmányélményeink alapján nem is volt nehéz hasonlót kreálnunk. Minden csapat nagyon ügyes volt, sok helyes, humoros kis jelenetnek lehettünk tanúi. A feladatok között azonban szerepelt olyan is, amely abszolút nem nyerte el a tetszésünket: különböző fényképeket mutattak nekünk az író életéből, és meg kellett állapítanunk, kik szerepelnek rajta. Sokszor fogalmunk sem volt a válaszról, hisz azokat a fotókat most láttuk először. Nem számítottunk ilyen versenyfeladatra. Ettől függetlenül úgy éreztük, elég sok dolgot tudtunk, és megtettünk mindent, amit lehetett a jó eredmény érdekében. Hamarosan, a pontok összegzése után be is igazolódott a megérzésünk: második helyezést értünk, mindössze 4 ponttal lemaradva a hazai Tamási Áron Gimnázium csapatától. Tekintve, hogy ők hazai pályán mozogtak és Tamási közegében nőttek fel, nemcsak hogy elégedettek, hanem határozottan büszkék is voltunk az elért eredményünkre. A kiértékelésen rendkívül értékes jutalmakban részesült minden csapat és a felkészítő tanárok. Egy kiadós ebéd után boldogan távoztunk a verseny helyszínéről. Már csak az maradt hátra, hogy még másfél napig élvezzük erdélyi ott-tartózkodásunkat, a Tamási-összest mélyen a táska aljára rejtve. Szombaton megtekintettük Tamási szülőházát, ahol maga az író unokaöccse, a most 87 éves Sipos Mátyás mesélt nekünk nagybátyjáról. Páratlan élmény volt olyan embertől hallani a nagy székely íróról, aki a való életben is ismerte őt, s mindezt hamisítatlan székely tájszólásban előadva. Sipos Mátyást látni és hallani olyan volt, mint találkozni egy darabkával a múltból. Vasárnap tovább folytatódott az élmények sorozata: egy hatalmas túrát tettünk a híres Hargitára. A hegy tetejéről gyönyörködtünk az előttünk elterülő mesebeli tájban, majd az innen jóval messzebb elterülő Szökő-vízesést csodáltuk meg, amely mélyen a fák között van elrejtve, és meglehetősen kacskaringós út vezetett hozzá. De megérte, a látvány kárpótolt minket a sok gyaloglásért.
A délután elérkeztével azonban indulnunk kellett, hogy elérjük a buszt. Nem volt nagy kedvünk nekivágni a hosszadalmas és kimerítő útnak, pláne tudva, hogy mit hagyunk itt. Mindenesetre szerintem mind a hárman kijelenthetjük, hogy megérte erre a versenyre jelentkezni, nemcsak az elért siker miatt, hanem mert olyan helyeken járhattunk, melyekről azt mondják (s most már mi is megerősíthetjük), hogy minden magyarnak látnia kell legalább egyszer. Biztos vagyok benne, hogy életem során még vissza szeretnék menni oda, és remélem, hogy nem most láttam Erdélyt utoljára.
Finta Viktória, III. A
Üdvözlet Székelyföldről: a selyés lányok
