Szekeresgazdák a városházán

A komáromi Kecskés László Társaság nemrég a hagyomány megőrzésének és ápolásának céljával több szekeresgazda öltözetet is adományozott Komárom Város Önkormányzatának. Az egyik legősibb helyi mesterséget bemutató állandó kiállítás a városházán tekinthető meg.

A Kecskés László Társaság kuratóriumi elnöke, Nemes Andrásné elmondta: szívügyüknek érezték, hogy a város több száz éves, nagy múltú társadalmi rétegének viseletét bemutató tárlat végre illő helyre kerüljön. Épp ezért a gyűjteménynek nem is találhattak volna a város közigazgatási központjánál méltóbb helyet.

„A szekeresgazdák érdekes, regényes élete már a múlté. Emlékezetüket őrzik a regények, és szájról szájra adják az utódok. A Kecskés László Társaság csatlakozni szeretne ehhez a törekvéshez, így terveink között szerepel az a nemes cél is, hogy felébresszük és megőrizzük a szekeresgazdák emlékét. Ennek a tevékenységnek leglátványosabb eredménye ez a három gyönyörű szekeresgazda-öltözet, ami megegyezik az ősökével. A Molnár Imre által tökéletesre készített remekbeszabott gombok a mentelánccal egyetemben példaként hirdetik a mában a régi korok munka iránti igényességét” – fogalmazott Nemes Andrásné.

Dr. Molnár Attila polgármester a köszönő szavak után hozzátette: fontos, hogy a komáromiak ismerjék városuk múltját, hiszen csak a megfelelő, és alapos történelmi tudattal és tudással rendelkezők alkothatnak igazi, a városért tenni akaró, lokálpatrióta közösséget.

A tárlat a városhaza első emeletén a díszterem mellett kétoldalt, valamint a központi bejárattal szemközt kapott helyet.

A szekeresgazdák

Komárom lakosságának legősibb, tekintélyes, országos hírű rétege voltak. Vágtató szekereikkel télen-nyáron repítették, a kereskedőt, az utast. Szervezetük, amely részben a hajóvontatásból fejlődött ki, valóságos katonai szervezet volt. Ünnepeiken lóháton, ezüstláncosan, ezüstgombos feketemagyarban vonultak fel; oldalukról nem hiányzott a fringia, csizmájukról a sarkantyú, prémes kucsmájuk mellől a sas- vagy kócsagtoll. Maguk a komáromi szekeres gazdák, büszkén vallották és vallják magukat a városukat alapító honfoglaló magyarok egyenes ági leszármazottainak.

A mesés szigetnek, a Csallóköznek, és legnagyobb településének, Komáromnak őslakosságára többen is felfigyeltek. Bél Mátyás (1684-1749), korárának nagy tudósa, fő művében, a Notitia Hungariae Novae historicogeographica címűben így ír a csallóközi magyarokról: ,,Ami a magyarokat illeti, az egész vidéken, amelyen széltében megfészkelt a nemzet, aligha találsz fajtabelibbeket, vagy kik jellemvonásukat jobban megőrizték. …az dicsekedhetik azzal, hogy látott magyar embert, aki látott már csallóközi férfit.“

Hermann Ottó (1835-1914) a kitűnő természettudós kiváló példa gyanánt hozza fel a komáromi szekeres gazdákat. Ezt írja róluk : “A magyar arcra és tekintetre nézve a próbakövet ott találjuk meg legbiztosabban, ahol a viszonyok, úgy alakulnak mint pl. Rév-Komáromban, ahol a változó, könnyen engedő városi elemekkel szemben tömör elem áll fenn, mely hajlam és hivatás szerint egynemű, nem vegyül, és csak kevés töredéke veszi fel a divat mázát. Ezt az ún. szekeres gazdák, alkotják. Megfelelő renden, bármely más nemzetnél, ehhez fogható tekintetet hiába keresünk.

A török háborúk óta valamennyien “hétszilvafás nemesek” voltak. Ebből kifolyólag azonban semmiféle kiváltságot nem élveztek Komáromban. Egy tömbben laktak, egy közösségben végezték munkájukat, a vigalom órait is együtt töltötték. Külön vendéglőjük volt. Itt rendezték meg időnként a mulatságokat is, melyen valamennyien részt vettek. Reggelig fújták a nótát és járták a híres „megyercsi utcait”. Így nevezték azt a verbunkosszerű dallamot, melyet sehol másutt nem hallottunk, eredeti komáromi dallam.

A hajókat a gőzhajók megjelenéséig árral szemben vontatással juttatták el a rendeltetési helyükre. A szekeres gazdák lovakkal és ökrökkel végezték a hajóvontatás nehéz és veszélyes munkáját. A komáromi szekeres gazdák valószínűleg már a magyar hajózás megindulásakor bekapcsolódtak a dunai vontatóláncba, melynek mindvégig fontos részesei voltak. 1820-ban 190 vontatót tartottak nyilván Komáromban azzal a megjegyzéssel, hogy számuk nagy hajózás idején 300 volt.

A szekeres gazdák Komárom többi polgárával együtt részt vettek a közös városi rendezvényeken. 1837-38 telén például több mint háromszázan jelentkeztek arra az ünnepélyes díszes felvonulásra, amikor lovas szánokon járták be a város utcáit.

Szemet gyönyörködtető látvány volt mindig, ha kivonult a szekeres gazdák lovas bandériuma. A bandérium nem volt állandó jellegű alakulat. Csak különleges ünnepségeken szerepelt, és alkalomszerűen állott össze. Vezetőjük a maguk választotta kapitány volt, tisztségviselőik a zászlótartó, az alabárdos és a két buzogányos.

A szekeres gazdák reformátusok voltak, így alapismereteiket olyan iskolában kapták, melyet nagynevű nyugati egyetemeken (Lipcse, Jéna, Bern, Genf, Utrecht, Heidelberg) tanult, felvilágosult szellemű prédikátorok irányítottak. A biblia ott volt minden szekeresgazda család asztalán, sőt esténként rendszeresen olvasták. 1711-től kezdve, az akkor induló Komáromi Kalendárium egy-egy száma minden évben egy kötettel bővítette a szekeres gazdák könyvállományát. Egyes családok szép, változatos könyvtárral rendelkeztek.

1891-ben nagyszabású ipari és gazdasági kiállítást rendeztek Komáromban. Ezen a szekeres gazdák közül többen részt vettek. Gabonaneműeket állítottak ki, ezzel is bizonyságot téve arról, hogy terményeik piacképesek.

Nemcsak tájjellegű, hanem országos kiállításokra is beneveztek terményeikkel, melyek itt is állták a versenyt, sőt kitüntetést is kaptak. Ezt bizonyítja az 1885-ben Budapesten megrendezett országos Általános Kiállítás művészi kivitelű emlékérme, melyet Kecskés János kapott “Az érdem jeléül”.

Azok a kapcsok, amelyek a szekeres gazdákat évszázadokon keresztül összetartották, különféle külső hatásokra egymás után pattantak szét. A 19. század második felében a gőzhajózás feleslegessé tette a hajóvontatást. A megszaporodott gépkocsik a második világháborúval egy időben kiszorították a teherfuvarozást. Megszűnt tehát az egyik legfőbb összetartó erő, az azonos foglalkozás.

A múlt század első negyedében Komáromban hozzávetőlegesen még 112 szekeresgazda-család élt, kb. 500 személy. A második világháború után a zárt közösség végképp felbomlott és szétszóródott. Azóta sokan meghaltak, a megmaradlak más foglalkozási ágakra tértek át. A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy szekeres gazdák már nincsenek. Utódaik orvosok, munkások, kereskedők és mérnökök. Becsülettel állják helyüket, úgy, mint apáik és nagyapáik tették.

(Forrás: Kecskés László: A komáromi szekeresgazdák, komarom.hu)