SOS színház, halálra táncolás
Negyven perccel a kezdés előtt felszabadul két jegy A halálra táncolt lány előadásra. Ezer éve nem voltam színházban, itt a potya alkalom. Még ha turbó üzemmódra is kell kapcsolni emiatt. S mi mindenre elég egy laza fél óra? Találni egy vállalkozó szellemű barátnőt, aki szintén hozzám hasonlóan rugalmas – kétgyerekes anyukaként is lehet ilyet produkálni – elkészülődni, parkolót találni és kezdés előtt 5 perccel bizony már a helyszínen tapogni. Nincs lehetetlen!
Szürkés az ég, halványan narancssárgára festi a naplemente. Szállingózik az elegánsan tündöklő nép a Komáromi Jókai Színházhoz. A ruhatárnál még nem állnak kígyózó sorok, a jegyeket is pillanatok alatt kézhez lehet kapni.
Persze középen ülve pontosan egy tucat embert kell felkeltenünk nyugalmi állapotukból. Itt egy régi ismerős, ott a volt gimim igazgatója, két sorral lejjebb a nagymamám. Alig foglaljuk el bordó trónunkat, már halványulnak is a fények. Kezdődik is az előadás…
Az előadás, melyre nem számítottam. Nyilván ennek az oka, hogy időm sem volt tanulmányozni a műsort. Kellemes meglepetésként szembesültem viszont a rendhagyó darabbal: népzenei alapon néptáncos főmotívum, egy sor különleges díszletmegoldás és személy a színpadon.
Csujogatás és dobogó léptek. Érzem, hogy ez nem egy klasszikus színdarab lesz. Ráadásul egy felvonás. Szeretem a nem elnyújtott, feszes darabokat. Alig másfél óra az én szememben ideális hossz a figyelem lekötésének. Csattognak a csizmaszárak, a viseletek kék és zöld szalagjai hullámzó táncot járnak. Nyugalmi állapotban ugyanígy hullámzik a férfi szereplők mellkasa is. A többféle tánctípust és a falu eladósorban lévő lányait pörgetve bizony érthető módon legördül a verejték is.
Alig felfedezhető és elkülöníthető, ki a táncos és ki a színész. A táncosok úgy játszanak, mint a színészek, a színészek úgy ropják, akár a táncosok. A Szabó Gábor főszerepében lévő Béhr Márton olyan magasra rúgja lábát, mint a profi néptáncosok. Ha kell a földön is vonaglik, már-már break-el, de azt is ritmusra, néptáncos mozgáskultúrával teszi.
Az ünneplő falunép közösségét azonban rendre megcsapja a halál szele – mely masszív szürke alakot öltve kíséri végig a darabot Orosz Ákos játékában. Olykor indokolatlan kotkodákolásával és partiarc mozdulatsorával csal mosolyt az arcunkra, majd egyszeriben csak jeges tekintetével, ki- és beszólásaival, durva érintéseivel, ellentmondást nem tűrő beavatkozásaival rángatja vissza a környezetét a búskomor valóságba. Árnyjátékok rajzolódnak ki a díszlet fehér vásznain. Hol kezek, hol egész alakok illusztrálják a történteket. Egyszer cimbalom hangját hallani, máskor a gordonka ütemei rázzák fel a történetet.
A Sági bíró lányát, Erzsit alakító Kulcsár Viktória szinte végig cikázik a színpadon: hol szerelmesen pörög forog tengelye körül és bolondosan fel alá rohangál grimaszolva, vicces hangokat kiadva magából. Hol szó szerint szédítően táncol. A vége felé pedig már csak kétségbeesetten jár a lába. Meg akar állni, de nem lehet!
“Ha enyém nem lehetsz, másé se legyél.” – kántálja Erzsi szerelme, Gábor. Szürke lepelbe minden irányból betekerve a rongyjáték végén akár egy hableány dől el a színpadon: az anyag pikkelyes uszony formáját ölti, s az életet Sági Erzsi ily kosztümben leheli ki.
Elsötétül a terem, elhalkul a zene, félénken megkezdődik a taps. És el sem halkul négy vagy öt visszatapsolásig. A vastaps is másodperceken belül utat tör magának. Habár a darabokat álló- és vastapssal illetni manapság már nem számít kuriózumnak. Jelen alkotás az én szememben abszolút megérdemelte a fogadtatást! A Nomád Nemzedék Társulat a Komáromi Jókai Színházzal összefonódva Novák Péter rendezésében maradandót alkotott. Novák Péter a premieren személyesen is jelen volt.
Bevallom, nemcsak a színházba járás intenzívebbé tételéhez kaptam kedvet, de a táncházakhoz is. Olyan jó néha táncra perdülni, dobbantani, dalolni, csujogatni… Aki valaha táncolt, annak bizony akarva akaratlanul előbukkannak az emlékek. A táncszínház az egyik legcsodálatosabb művészeti ág, amivel alkalmanként szembesülök – a néptánc különleges jelentőséggel bíró alkotása pedig pláne.
(Milány Kincső – MKey)
