Újra gyereknek lenni

Felnőttként az ugriparkban

Imádnivaló érzés, amikor kicsit visszamehetünk gyerekbe. Elfelejtve a stresszt, nem törődve semmivel, csak a pillanatban megőrülni picit. Ezen állapot elérésében nagy segítség lehet egy ugripark. Elrugaszkodsz a földtől, kitisztul a fejed, és közben majd kiugrik a benned rejlő gyermeki éned.

Elment az áram, amikor az ugriparkhoz érünk. A gyerekek már arcon pörögnek, szívesen bevennék a várat vakon is. Gyanítom sokan már annyira ismerik a járást, hogy ezt gond nélkül megtennék, a sötétség izgalmával emelve a tétet. A biztonság azonban fontosabb, így várunk. Keresztfiam és nővére felkészültek, nekem viszont az intermezzo alatt be kell szereznem egy csúszásgátló zoknit. Akkor még nem tudván, hogy nem csak higiéniai okokból volt érdemes rá befizetni.

S lőn újra világosság, a gyerekek sikoltozva elfoglalják a fellegvár minden egyes zegzugát. Az ‘enyéim’ is hamar eltűnnek a láthatáron, így hát a babzsákfotel felé veszem az irányt. Nézem az embereket. Vannak szülők, akik nem győzik lőni a selfie-ket. A gyerekek ezeket a pillanatokat kevésbé élvezik, inkább elmerülnének a színes labdák tengerének hullámain, vagy már csúsznának is le az óriáscsúszda lejtőin. Amikor először itt jártam, végigmásztam kívül belül az emeletes akadálypályát. Mondhatni megedzi a szülőket, kísérőket rendesen a kicsiknek fenntartott rész is.

A nagyszülők, szülők ezúttal is a földön heverésznek, ki beszélget, ki pici gyereket etet, ki a telefonján pötyögtet. Hozhattam volna könyvet, de ideje magamba szívni az impulzusokat.

Olyan könnyedén köttetnek itt barátságok. A kisgyerekek fáradhatatlanul fogócskáznak.
Nem számít a kor, a nem, a nyelvi akadályok. Megoldják, csak kapcsolódhassanak.

Néhol keserves gyereksírás szűrődik át az ordibáláson. Vajon felismerhető, amikor ‘sajátunk’ van kétségbeesve? Remélem majd megtudom. Hamar kibukkan egy alig egy éves baba édesanyja karján. Valószínűleg nem érti ezt a hangzavart, a visongást, hogy miért kell itt lenni, hiszen még ő nem is tud biztonságosan, pláne önállóan játszani.

Kizökkenek a bámészkodásból.

Hol lehet Tihike és Nikike? Belém nyilal, mekkora felelősség van rajtam, nehogy bajuk essen. Bár erről szól az élet, ha el kell esni, el is fognak, aztán majd felállnak. Szerencsére nincs idő károgni, fénysebességgel rohannak el mellettem. Ők ott korzóztak már a másik teremben. Fogalmam sincs, hogy tudtak észrevétlenül átsuhanni. Mit tud a nagyoknak való rész? Ideje megnézni…

Térülök fordulok és már himbálózom is Tarzan módjára. Nem az én méretem a kötélhinta, de hát annyi baj legyen, ha elbír súlyra. Utána jöhet egy kis vízszintes létra. Tihikém végig akar rajta kapaszkodni, gyerünk, nincs mese, csináljuk. Megy ez, majdnem végigtolja elsőre. Az a kis test olyan erővel lendül át, legközelebb biztos a célig ér majd. Már kéredzkedik is fel újra. Tapsolva biztatom őt, a csatakiáltásaim csak reményeim szerint vesznek el a hangzavarban. Biztos furcsán néznek rám a többiek. De számomra csak egy a lényeg, hogy a keresztfiam végig ér az utolsó fokig, és én olyan büszke vagyok rá!

Menjünk is tovább, jöhet a trambulin?

Félve lépek rá, nehogy egyensúlyomból kibillenjek, a másik felén eszeveszettül ugrálnak a félelem nélküli kisemberek. Óvatosan rugózom, a bakugrás viszont már esélytelen eme szervezetnek, így azokon a részeken csak átmászni merek. A többiek bezzeg bátran dobják át magukat rajta. Nem baj, nálam már az is csoda, hogy szépen lassan ugrándozok, kisgyerek-módra.

A súlytalanság állapotában kikapcsol az agyam, és a gyermeki énem ugrik velem.
Miért nem járok ide gyakrabban?

Irány a színes kockaszivacsok tengere. A felette tornyosuló mászófalra azért nem nevezek be… Így is szürreális látványt nyújtok óriásként a kicsik közt „elveszve”. Bezzeg viselkedésre kezdek beolvadni a tömegbe. Az ‘enyémek’ már mennek is felfelé. Hogy hogy nem fáj a lábuk a kiálló kemény részekre lépve? Felérve a tetejére pedig csak elengedik magukat és már vetődnek is a mélybe.

Olykor el is tűnnek a szivacsok alá rejtőzve, hogy aztán gejzírként törjenek elő nevetve.
Az én dolgom pedig nem más, mint megtalálni őket bújócskázás közben.

A világ legkényelmesebb kanapéját konstatálom hirtelen. Elhelyezkedve a sarokban körülölelnek és kitöltenek a puha elemek, isteni így fújni egyet. Imádom, hogy én is felmerészkedtem ide. Tihike és Nikike úgy élvezik, hogy nem a telefonom nyomom a kanapén ülve. Helyette várat építünk, labdázunk a kockákkal – egy szürke itt, egy narancssárga ott. Kezdünk leizzadni, de fáradni sosem!

A barátnőim közben bombáznak: én is akarok! Mert hát azért nekik lejelentettem, hol vagyok. Gyerünk hát, vannak ennél komolyabb felnőtt „nindzsahelyek”, célozzuk meg, és rugaszkodjunk el a hétköznapoktól közösen legközelebb!

És ha belegondolok, még a leendő anyakorom munka szempotjából termékeny napjai is ezennel meg van mentve – áthelyezem majd az office-t ide. Ha nagyobbak lesznek meg nem született, ténylegesen ‘enyémeim’, akkor bizony bizton tudom, hogy itt pár órát ellesznek.

Érdemes mindannyiunknak emlékezni, milyen a trambulinon vetődni, a szivacsok közé huppanni, és az ott töltött idő alatt a bennünk rejlő kicsi ént megszeretgetni, aki – nálam mondjuk a normálisnál eggyel gyakrabban – de ki akar törni. És én hagyni fogom ezután is neki, mert olyan jól esik. Nem felejtem el, mennyire felszabadító egy kicsit újra és újra gyereknek lenni!