Komáromban születni nem érdem, tettek által komáromivá válni az!
Kerékpáron vagy gyalogszerrel járom az utam, de már nem a macskaköves úton, hanem a kátyúkkal teli, nyaktörő komáromi utakon. Látva szeretett városom épülő-szépülő lakótelepeit, örülök annak, hogy az ott lakók az egyre nehezedő megélhetés ellenére sem adják fel, vállalják lakóhelyük felújítását, mert igényük van a szépre, a kulturált környezetre.
Viszont látva a városközpont rohamos pusztulását – a főutca „ékességét“ – „minek nevezzelek“ szökőkútját; az, aki fizeti, viheti -, a bérlők kénye-kedve szerint kialakított, stílustalan üzletsorát; a volt Kovács patikát plakátmaradványokkal „díszített“ kirakataival, s a teljesen lepusztult „poliklinika“ épületét: számomra az agónia szimbólumait – mint született komárominak, szinte fájdalom járja át lelkemet.
És egyre erősebb a szégyenérzetem is az idelátogatók előtt, az általában szemetes Megye utca, Klapka tér és Jókai utca; és a félben hagyott Európa udvar nem igazán esztétikus látványa miatt. De a hirdetőtáblákról, oszlopokról búsan bólogató esőverte, szélcibálta plakátfoszlányok látványa sem igazán turistacsalogató. Az meg végképp nem marasztalja a vendéget, hogy míg Dél-Komáromnak nyárra is van kulturális rendezvénykínálata, észak alig kínál valamit. Pedig lenne miből válogatni, hiszen városunknak van hivatásos színtársulata, vannak kiváló, szinte hivatásos teljesítményre képes amatőr színjátszó csoportjai, kórusai, tánccsoportjai, klasszikus- és könnyűzenét játszó hivatásos és amatőr zenészei, színvonalas zenekarai, együttesei és bizonyára egyéb, a nemes szórakoztatást művelő csoportjai is. A város Csipkerózsika-álmából való felébresztésének meg lehetne találni a módját. Természetesen a kulturális bizottságnak ebbe nagy munkát kellene befektetnie, a városnak, mint „olyannak“ erre áldoznia kellene. De áldoznia kellene a „senki-szigete“ – az évek óta gondozatlan, játékeszközökben igencsak fantáziaszegény játszóparkra is. Mostani állapota kimondottan negatívan hat a gyermekek szépérzékére.
Spiró György, a mai magyar irodalom egyik legtekintélyesebb képviselője nyilatkozta (Új Szó, 2012. július 25.) a következőket: „…mire való az állam, ha nem arra, hogy elősegítse a nemzeti kultúra terjesztését.“ Én meg azt kérdezem: mire való egy város választott önkormányzata – annak kulturális bizottsága -, ha nem arra, hogy mindent megtegyen a város kulturális életéért, a kultúrára is igényt tartó (adófizető) lakóiért, az idelátogatókért s a város jó híréért egyaránt? Ennek az elvárásnak viszont a felelősök csak akkor tudnának eleget tenni, ha áttekintésük lenne arról, hogy a kultúra terén mi zajlik a városban, ha a kulturális bizottság tagjai nyitott szemmel járnának, ha rendszeresen látogatnák az egyes polgári társulások (általában önerőből szervezett) kulturális rendezvényeit. Ha „képben lennének“, találnának megoldást, megtalálnák a támogatás módját!
Szinte hallom a felhördülést, az évek óta szajkózott alibista érvelést: Áldozni? Támogatni? De miből, ha üres a városkassza? Erre hadd feleljek egy (a már általam is többször idézett), a nagy gazdasági válság idején, 1929-ben Kodály Zoltán által megfogalmazott „üzenettel“: „Hogy mindennek a gazdasági krízis az oka? Minden megjavul magától, csak a gazdaság jöjjön rendbe? Nem hiszem (…) Pénz volna itt elegendő, csak nem mindig arra fordítják, amire kellene. De éppen ami a legértékesebb: azt nem lehet pénzen venni. Nem az erszény, a lélek üressége a nagyobb baj. S ebből nekünk túlontúl kijutott.“ Sajnos! Tisztelt Hölgyek, Urak, itt van az a bizonyos kutya elásva! Bár Keresztury idézettel már az írás elején jeleztem, azért sietek megerősíteni: a keménynek tűnő szavak ellenére tollamat nem a sértegetés szándéka vezeti, hanem a segítésé. A városért, annak kulturáltságáért felelősei előtt azt a képet szándékozom felvillantani, amely egyelőre – munkájuk eredményeként – elénk, a „sorkatona“ városlakó elé vetül.
A mandátumukkal a városért felelősséget vállalt képviselők─nek azt is tudatosítaniuk kell, hogy a polgári társulások úgy vélik: joggal várják el (legalábbis azt tartják etikusnak), hogy leveleikre az illetékesek válaszoljanak. Például: a Komáromi Magyar Gimnázium Öregdiákjainak Baráti Köre levelére – amelyet közvetlenül a jelenlegi képviselő-testület hivatalba lépését követően küldtek el a testület számára, amelyben annak megfogalmazói azt jelezték, hogy a Komáromi Lapok, s a (mindmáig Pozsonyból távirányított), magát Komáromi Városi Televíziónak hazudó két hírközlési eszköz képtelen teljesíteni rendeltetését: biztosítani (főként az idősebb nemzedék számára) a naprakész tájékoztatást, a városban az információáramlást – mindmáig nem érkezett válasz; a Comorra és Brigetio kamarazenekarok hónapokkal ezelőtt elküldött levelére – amelyben szorgalmazzák az észak─komáromi Comorra és a dél-komáromi Brigetio kamarazenekarok egyesítése által megalapítani „észak“ és „dél“ közös zenekarát Komáromi Városi Kamarazenekar néven – ugyancsak várják az illetékesek válaszát. Más. Nem hagyhatjuk szó nélkül azt az ominózus esetet sem, amely július 4-én történt. A város részéről senki sem köszönte meg Kincses Veronikának – akit köszöntőjében a Pro Urbe-díjas tanárnő, Oláhné Domonkos Ilona nagyon találóan a magyar zeneművészet nagyaszonyának nevezett -, hogy a felvidékieknek felajánlott hangversenye színhelyéül Komáromot választotta. A közönség viszont most is jelesre vizsgázott. A két világjáró művész nagy örömére meglepően szép számban jöttek el a komáromi református templomba, voltak kíváncsiak Kincses Veronika csodálatos hangjára és a kiváló orgonaművész Teleky Miklós virtuóz játékára.
Megint más. Nagy János sokak számára a „komáromi“ szobrászművész s a Felvidék legkiválóbb művészeinek egyike. Annak ellenére, hogy hetvenhetedik életévét betöltötte, alkotókedve nem lankad, számtalan terve volna, dolgozna, ha volna hol. Szerintünk a városnak már réges rég biztosítania kellett volna a művész úr számára egy műtermet, s az azzal összenyíló, a nagy művész nevét viselő galériát. Hogy ez még nem valósult meg, az kimondottan bűn! A Nagy János Galériában az odalátogatóknak volna mit megcsodálniuk.
Az előzőekben írottakhoz hadd fűzzem még hozzá azt: hogy hova születünk, nem érdem, azonban Komáromért tenni s azáltal komáromivá válni az! Véleményünket bizonyára lehet vitatni, de el is lehet (kell) rajta gondolkodni, sőt a kultúrát művelő nemhivatásos értékteremtők (a polgári társulások), s csakúgy a kultúrára is igényt tartó lokálpatrióták is elvárják, hogy az önkormányzat rendszeresen számoljon be a kultúra területén végzett munkájáról, a város kultúrájára szánt pénz elosztásáról, a ráfordításokról is.
Befejezésül hadd ajánljak a városatyáknak elgondolkoztatásra Szénássy Zoltán tanár úr a „Jókai Egyesület 100 éve“ című utolsó, tizenhatodik könyvéből két idézetet. A szerző nevezett könyvében kivonatot közöl az egyesület 2010. szeptember 18-án megtartott tisztújító évzáró közgyűlése jegyzőkönyvéből, amelyben többek között ezt írja: „Hozzászólások. Stirber Lajos kért szót (…) elmondta, hogy szerinte a városi képviselő-testület minden tagjának le kellene vizsgáznia Szénássy tanár úr könyveiből, mielőtt megkezdik mandátumukat.“ (293. oldal) A könyv 9. oldalán, Az első közgyűlés – első tisztikar című fejezetében olvasható Kürthy István főispán beköszöntő beszédében: „Föltettem magamban, hogy szorosan vett hivatalos teendőimen felül ott leszek, részt veszek egész szívemmel, egész lelkemmel vármegyém minden társadalmi és kulturális mozgalmában… Azt hiszem, ezek az intenciók vezettek ide valamennyiünket…“
STIRBER LAJOS
Pro Urbe – Komárom Városáért-díjas pedagógus
