A Békemenet teljesítette a feladatát

Lehet valamit jól, esetleg rosszul is csinálni, mert ez mindig benne van a pakliban, ha az ember olyan feladatra vállalkozik mint Bósza János, az 57 éves komáromi polgárjogi aktivista és fiatalabb magyarországi társa, az 55 éves Révész Ferenc.

Mert ez a két ember egy szép napon elhatározta, hogy békemenetet szerveznek a szlovák-magyar megbékélésért, a felvidéki magyarság jogegyenlőségéért és az önrendelkezésünkért. Az elhatározást pedig tett követte, hiszen kisebb megszakításokkal négy nap alatt legyalogolták Komáromból Pozsonyig a több mint 100 km-es távot.
A négy nap alatt volt szerencsém elbeszélgetni a két résztvevővel arról, hogy hogyan fogadták őket Nagymegyeren, Dunaszerdahelyen, Somorján és Pozsonyban. Bósza így válaszolt: „Bár tudták az emberek, hogy jövünk, ennek ellenére a legtöbb helyen nem fogadtak bennünket úgy, ahogy reméltük!”
Nem írom le kiknek illett volna fogadni a felvidéki magyarok érdekében gyaloglókat, de meg van róluk a külön bejáratú véleményem. Legtöbb helyen ugyanis úgy nyilatkoztak, hogy nem is tudtak róla. Ki hiszi ezt el?
„Tetszik tudni – folytatta Bósza – nem baj az, ha nem támogatják az én erőfeszítéseimet ebben a témában, a lényeg az, hogy megvalósuljon az általam elképzelt békemenet, melynek célja felhívni a kormány s talán az EU figyelmét is arra, hogy kisebbségi téren bizony nincs miden rendben ebben az országban. Sőt helyzetünk csak folyamatosan romlik, hiszen az elmúlt 20 év alatt 108.000-rel lettünk kevesebben szülőföldünkön. E genocídumot idéző csökkenésnek pedig az az oka, hogy bennünket másodrendű polgárokként kezelnek Szlovákiában! Hát ezért kellett tenni már végre valamit, hogy ez ne így legyen! És ez a valami nem lehetett más, mint a sokak által óhajtott szlovák-magyar megbékélés, a jogegyenlőség rendezése, és a kisebbségek számára annyira áhított önrendelkezés megadása. Mint tudja, ezzel a mottóval a batyunkon tettük meg az említett távot.”
Én az ő szavait azzal egészíteném ki, hogy a békemenetet nem nekünk kellett volna kezdeményezni, és főleg nem egy idős polgárjogi aktivistának, hanem a mindenkori szlovák kormánynak. Hiszen ők nagyon jól tudják, hogy a németektől és zsidóktól már bocsánatot kértek az elhurcolásokért, kitelepítésekért és a jogsértésekért, csupán velünk szemben adósak még ezzel. De ami késik, az belátható időn belül még meg is valósulhat, főleg akkor, ha teszünk is érte! Ezért úgy gondolom, hogy Bószának igaza van, amikor megmozgatva az állóvizet sürget bennünket, és békés tüntetést szervezve hívja fel a szlovák kormány figyelmét a kisebbségi problémák mielőbbi orvoslására.

Végül, amennyiben ismét megfeledkeznek rólunk a parlamenti bársonyszékben pöffeszkedő urak, úgy az első békemenetet újabbak követik majd, de már nagyobb tömegek kíséretében, ezt garantálhatjuk!

Mert a vélt vagy valós sérelmek nem jogosíthatnak fel egyetlen szlovák kormányt sem arra, hogy a kisebbségeiket évtizedeken át büntessék, alapvető jogaitól megfosszák, netán rabszolgaként kezeljék! Mert ez a felfogás nem csak beteg, és idejemúlt, de még békétlenséget is szül. Végül az elégedetlen kisebbség destabilizálja az országot! Ugye nem ezt akarjuk!? Ébresztő hát szlovák politikusok, hiszen már a XXI. század elején járunk.

(Mészáros László)