Szárazék és púposék, avagy lehetne, hogy ne kelljen folyton inni?

Soha nem volt még ilyen könnyű fotót keresnem egy cikkhez. 841 telefonommal készített képen szerepel pohár. Elgondolkodtató. Ahogy a DrinkControl alkalmazás (be)vezetése is. Manapság, ha nem iszol, komoly indokot kell fűzni hozzá. Diéta, gyógyszer, terhesség, vagy mert vezetsz. Nem lehetne csak azért, mert egyszerűen nem kérsz?

A társadalmi normákat megreformálandó jómagam a “zöld pöttyöket” gyűjtöm jelenleg. Nem, nem azért, mert gond van az önmegtartóztatással, csak elérkezettnek láttam az időt megnézni, mit mutatnak a számok. Érdemes, érdekes. A WHO – és persze a szakterminológia – persze szigorúbb az alkoholizmus behatárolásával kapcsolatban, mint az átlag ember “józan paraszti észszerű megítélése”, ez viszont most részletkérdés. Elég, ha önmagunk egy jobb verzióját akarjuk elérni egy kis oda/megfigyeléssel.

Furcsa érzés szembesülni a piros, kék, lila, zöld pöttyökkel, melyek “feketén fehéren” keretbe rakják italfogyasztási szokásainkat. Ami sokszor fel sem tűnik. Ami annyira megszokott már, hogy észre sem vesszük. Pedig sok esetben mennyire “beárnyékolja” a mindennapjainkat… Olyannyira belénk ivódik (szó szerint), hogy ott kezdődik majd a baj, hogy észre sem vesszük, hogy baj van. Mert az alkoholizmus betegsége, hogy nincs betegségtudat. Hogy nem fogod fel, amikor már a ló túloldalán vagy. Egy pohár ide, egy üveg oda, még egy kör… Miért van az, hogy szinte minden összejövetelnél központi szerepe van az italozásnak? Elfelejtettünk alkoholos mámor nélkül megnyílni? Nem tudjuk, hogy lehet tompultság nélkül őszintének lenni? Fogalmunk sincs már, hogyan érezzük jól magunkat csak úgy “szárazon”? Tudjuk egyáltalán még, hogy milyen nem púposra tölteni azt a poharat?

Mindennapi alkoholunk

Van, aki minden áldott nap egy pohár bort megiszik. Vagy legyen egy sör, egyre megy. Mert jól esik egy nehéz nap után, a vacsora mellé, vagy csak úgy a teraszra kiülve elkortyolgatni. Nincs is ezzel semmi gond. Személyes tapasztalataim szerint az a lényeg, hogy húzzunk egy határt. Teljesen mindegy mi az, csak tartsuk magunkat hozzá. Az én határom, hogy egyedül nem iszok. Soha. Ha ez a pont mégis eljönne, akkor baj van. És ezúton (is) hatalmazom fel a közvetlen környezetem, hogy ez esetben tegye meg a szükséges lépéseket. Persze nálam felmerül a felvetés: de hisz Te sosem vagy egyedül! Jogos. Mégis tudom azt, hogy ha netalántán úgy adódik, mégis magányosan telik pár napom, órám, soha nem jut eszembe, hogy programot csináljak csak azért, hogy ihassak. Hogy validálhassam, hogy alkoholhoz nyúljak.

De ha minden nap szóba kerül az alkohol… Eszünkbe jut, hogy de meginnánk a magunkét… Ha minden összeüléskor előkerül egy üveg… Ha mindig találunk alkalmat a piálásra, akkor hol is van a határ? Mert valljuk be, mindig van ok arra, hogy megigyunk egyet, kettőt, mert hát mi baj lehet?

Színjelzéssel a fekete-fehér statisztikáig

Kéken virít a határértéken belüli fogyasztás, mely egy pohár prosecco-nál be is fejeződött. Lila jelzést kap a megengedett mennyiséget megszaladó mérték, ami két nyalatnyi rumnál már meg is ugrott. És ott a piros. A binge, magyarul a tivornya. Ki kellett keresnem, mit jelent. És nem volt egy megnyugtató érzés látni, hogy

az általánosságban elszopogatott mennyiség hiába nem végződik “ablakkal”, akkor is túlmegy a WHO által meghatározott “elnézhető” értéken.

Pedig valljuk be, elszopogatni egy üveg bort egy este alatt, fröccs formájában, vagy meginni 4 tátrateás koktélt mikor számít szerintünk soknak? Ahogy állítgatom az alkoholok típusát, a százalékos értékeket, a fogyasztási kiszerelést és a darabszámot, csak úgy pörögnek a pöttyök. És az italra elköltött összeget még hozzá se adtam… Mennyivel egyszerűbb ezzel szemben a zöld jelzésre rányomni, amit egyenesen tűzijáték követ a képernyőn. De miért, mire is vagyok büszke ilyenkor? Hisz ez lenne a normális… Mindenesetre örülök, hogy tettem egy lépést a határaim megszabásához. Amíg nem késő. Az egészségemnek tett hatalmas szívességről nem is beszélve!

Lehet száraz hónapot tartani, szigorúan csak lájtos piát fogyasztani, vagy néhány feles után megállni, mert épp annyi esik jól. Csupán érdemes néha ránézni, mennyi az annyi, ami csak úgy elfolyik az “éterbe”. A globális italfogyasztási statisztikát így tudjuk személy szerint nem tovább erősíteni. Ha már a jelenlegi lépték is siralmas…

És Neked mi a limited?