Amíg alszol, bármi megtörténhet

Spanyol horror, olvasom az ajánlóban, a rendező neve ismerősen cseng, akár érdekes is lehet. Nem a megszokottnak nevezhető hollywoodi produkcióra számítok, aminek előre sejtem minden egyes pillanatát. És ahogy nézem a filmet, arra gondolok, téves a műfaji besorolás, ez nem horror, hanem thriller, majd néhány órával a vége után mégiscsak arra jutok, hogy horror.

Thriller is persze, és egészen kitűnőre sikeredett. A film címe pedig Amíg alszol (Mientras duermes, 2011), és a katalán Jaume Balagueró rendezte, aki a Hideg csontok, a [Rec] és a [Rec] 2 című mozifilmekkel vált ismertté.

A történet főszereplője, César (Luis Tosar), aki saját bevallása szerint gyerekkorától boldogtalan. S mivel boldogtalan, nem szereti, ha mások boldogok körülötte. Portásként, mindenesként dolgozik egy barcelonai apartmanházban. Mindenkivel szemben udvariasan viselkedik, a munkáját tisztességesen elvégzi. Észrevétlenül él a több emeletes ház alagsorában, miközben a lakók életét alaposan megfigyeli. A legkedvesebb lakó számára Clara (Marta Etura). Látszólag szerelmes a fiatal, csinos, mindig mosolygós lányba. De César gonosz játékot űz Clarával. Mielőtt a lány hazaérkezne a lakásába esténként, César már az ágy alatt lapul, és egészen addig ott is marad, míg a lány el nem alszik. Ekkor előbújik az ágy alól, és kloroformmal mély álomba meríti a mit sem sejtő Clarát, aki másnap mindig fáradtan, egyre fáradtabban ébred. Hogy mit művel közben César? Letörli a mosolyt a boldog lány arcáról. A titkát csupán egyetlen ember sejti, egy szemfüles, minden lében kanál kislány, Úrsula (Iris Almeida), akit a férfi időnként apró kis ajándékokkal lefizet. César viszont így sem leli boldogságát, és a sötétben a magas épület tetejéről néz le a mélybe, szinte naponta, de végül mindig visszatáncol. Titkát egyedül a kórházban betegeskedő, magatehetetlenül fekvő édesanyjával osztja meg. Idővel azonban kezd kicsúszni az irányítás César kezéből, és egyre durvább módszerekhez folyamodik, hogy a körülötte élő boldog emberekből boldogtalanokat faragjon.

Az idegborzoló jeleneteket lassan, komótosan kapjuk, és időnként már a fekete komédia kereteit súrolja a film, és egyre vérfagyasztóbbá válik a mozi. Mindehhez nem társulnak zombik, feldarabolt emberi testek, de a frász kerülgeti a nézőt, amikor a kopaszodó, szürke kisembert látja, amint minden idejét azzal tölti ki, hogy másoknak árthasson. Elsőre úgy tűnik, César szerelmes. Erre következtethetünk például a levelekből, amelyeket rendszeresen küldözget a lánynak. Majd rádöbbenünk, hogy a kedves, udvarias portás cseppet sem szerelmes, csupán szocio-, illetve pszichopata. A rádióban sem azért hallgatja a lelki segélyvonal adásait, mert maga is rászorul, nem, ő élvezi, hogy hallgathatja a szerencsétlen, boldogtalan emberek vallomásait. Hogy pontosan mitől ilyen ez a segítőkésznek látszó fickó, nehéz megmondani. Talán a magatehetetlen anya, a család húzódik a háttérben, de ez is csak egy lehetőség, amelyet a forgatókönyv érintőlegesen súrol, hogy kissé összezavarja a szálakat. És ahogy reggelente mégis boldogabbnak tűnnek az emberek, mint voltak tegnap, César kénytelen merészebb módszerekhez nyúlni. Nem elég, hogy a lány arca kiütésektől hemzseg, köszönhetően a vegyszernek, amelyet belefecskendezett a lány kozmetikai tégelyeibe, csótyányokat vet be, de a végén még ezt is megfejeli. Mások kárán szeretne boldoggá válni, amit sehogy sem sikerül elérnie.

Luis Tosar alakítása pazar. Az elején még elhisszük, hogy ő csupán egy szerencsétlen flótás, és talán a szerelem segíthetne rajta. Aztán kiderül, hogy nem így van, fokozatosan veszedelmes fenevaddá válik, de mindig akad egy-egy pillanat, ami miatt visszanyeri a szimpátiánkat, és még szurkolunk is neki, miközben az ember arcán átsuhan a mosoly, hogy ilyen nincs. A végén pedig, amikor César a legrosszabb arcát mutatja, és a gyilkosságtól sem retteg meg, Tosar ezt is hitelesen alakítja.

Alberto Marini forgatókönyve remek, a film hideglelős hangulatához pedig hozzájárul a zene is, amely pontosan követi a hangulatváltásokat. A történet lényegében egy zárt bérházban zajlik, ez is rányomja a bélyegét a nyomott hangulatra.

Jaume Balagueró filmje egy jól felépített thriller, akár a film helyszínéül szolgáló magas apartmanház. Hátborzongató, gondolatba ejtő, igazi rémtörténet, amely a mostanában divatos horrorfilmek kedvelőinek tetszését nem fogja elnyerni, pedig szórakoztató is egyben. Éppen azért olyan rémisztő, mert sokkal valóságosabb, mint az emberfaló zombik vagy a vérszívó vámpírok meseszerű történetei. Horror a javából, és hál’ isten, hogy tájainkon nincsenek magas bérházak látszatra szelíd, szürke gondnokokkal, akik lelkük mélyén fenevadak, és akitől óvni kell a portát, az asszonyt, a gyereket, mindenkit, akinek csak egy halvány mosoly is megjelenik az arcán.

(Rajkovics György, Csallóköz hetilap)