Megannyi könnycsepp és eufória – ütött az idei Balaton Sound is!

Vicces mémekkel egymást bemelegítésként szórakoztatni, egy párhuzamos dimenzió szabadságára izgatottan készülni, partiszettekbe Lidl-s cipőt és design szemüveget is pakolni.

Régi és új arcokkal Zamárdi Nyírfa utcáját bezengeni, belakni, a szekrényeket és hűtőt túlélőfelszereléssel teletömni, az elsőként lehűlt üvegeket végre felnyitni és koccintani.
Vízipipát fotelfoglalózás közben csoportosan pöfögtetni, KSHMR és Hardwell ütemeire izzadásig ugrálni, a Reptér dallamára szó szerint megőrülni.

Öcsisajtokat a tömegben sikeresen megtalálni, a szülők nevét ordítva „videozáznamot” készíteni, az elkenődött rúzsfoltokat csak másnap észrevenni…
Naplementével a háttérben bungee jumpingozókat irigyelni, egyszer a tömeg fölé az éj leple alatt nekünk is le kéne vetődni… Ordítva a barátnődnek hirtelen felindulásból mindezt megígérni, – másnap viszont igyekezni a vállalást jól elsunnyogni. Elég a bevállalósabbaknak ennek örömét meghagyni, s a levegőben elhagyott cipőjüket a Balatonból kihalászni.

Szlovák testvéreinket a tömegben zászlóval a hátukon fotózni, magyar lét ide vagy oda – őket régi ismerősként köszönteni. Shuffle dance-ezőknek elismerően tapsolni, és fogadkozni, jövőre már én is tényleg megtanulok így táncolni.
A Rádió1 stagenél Yaminára sikítva privát pódiumot találni, a virradó Nap fényét elmélázva az oszlop mellől kémlelni.

Hajnalban a csülkös bablevest fazékból merőkanállal enni, másnap reggel a gyomrot egy jó házipálinkával helyre tenni.
Felcsapni a laptopot, és egy cseppet a rend kedvéért dolgozni, hagyni a sounder-társakat az e-mailekbe beletrollkodni.

A szállás medencéjében csoportosan megmártózni, a techno-jógát a parton tisztes távolságból lélekben abszolválni, helyette szüntelenül járó végtagokkal az árnyékban hűsölni, vízpermettel a levegőben az életbe lassan visszatérni.
A Balatonban térdepelve a Tihanyi-félszigeten elmerengeni, a kedves lányok közvéleménykutatására buzgón válaszolgatni. Heinekenes tetoválást lelkes srácoktól vidáman fogadni, a nagyszínpadra készült reklámfotón tökéletlenül önazonosan virítani.

A Goodboys ismerős slágereire verőfényes napsütésben, tágas térben bulizni, rajongó barátnőről spontánképeket és selfiet nagy műgonddal készíteni.

Videóhívásban az otthon maradtakat is szórakoztatni, próbálni a dübörgő zsivajjal nem túlzottan az agyukra menni.
Tiesto Adagio for strings dallamaira önmagunkból kikelni, erre vártunk ezer éve, hogy a nosztalgia át tudjon járni.

Dobos zenekar világító csapatát „twerkelve” követni, majd a tesók szállására egy nem várt kitérőt tenni.
A Balaton Sound feliratnál életünk képeit elkészíteni, a félidőben elfáradva okos döntést hozva nyugovóra térni.

Harmadnap egy világsztár-interjúra eufóriában készülődni, egy teljes 24 óráig újságíróként magam menőnek érezni. Hintaágyban az eget bámulva kicsit megpihenni, jó barátnőket felhívva magam próbálni lenyugtatni.

Lakatos Márk traktoristakerék-cipellőjét értetlenkedve nyugtázni, a gyúrós fiúk fekvőtámasz párbaját a porban messziről figyelni. Egy fröccsért és gintonicért pikkpakk elszaladni, indokolatlan mennyiségű repohárra újra és újra pénzt költeni.
Némi itókát vizes flakonban estére becsempészni, táncolás közben egymást eszeveszetten kamerázni. Armin van Buuren szettjére a tömeg kellős közepén táncolni, a Don Diablo-interjú koncepcióját közben átlélegezve végiggondolni.

A B My Lake sátrainak kattogásából nem hagyni magunkat kizökkenteni, csak amikor hajnalok hajnalán a hatalmas üres térrel kell szembesülni, a legkitartóbb mohikánokkal ilyenkor éri mosolyogva összekacsintani, hazatérve az utolsó lehelettel még egy imát elmondani.
A negyedik nap egy nagy adag rántottát sütni, egymást coacholni, közben a közeledő Don Diablo miatt remegve izgulni, aztán könnyek közt mindezt csalódottan megtanulni elengedni. Az időhiány miatt próbálni egyik menedzsmentet sem okolni, örülni inkább annak, hogy még így tudok rajongani.
Kiventilálva a történteket alkalomhoz illően magam összekapni, saját tervezésű felsőben a koncert első sorába belibbenni, a meghiúsult találkozás helyett egy Mila kekszet a színpadra be kéne dobni? Majd a mesteri terv ellenére végül mégis úrhölgynek tudni maradni, és a fellépés alatt inkább csak a mámoros pillanatnak élni.

Dimitri Vegas és Like Mike parancsára nyolcat ide, nyolcat oda ugrálni, a tavalyi földrengést ismételten büszkén előidézni.

Konfettiesőben az utolsó main stage fellépőket szomorúan elengedni, tűzijátékkal a háttérben icipicit el is érzékenyülni. A főkoncertek alatt egymástól rendszeresen elsodródni, majd a vizes blokknál a társaságot újra és újra összeszedni.
Éjfélkor a tett színhelyéről iszogatásra hazalopózni, s a retró hullám jegyében Beyonce klipeket megigézve nézni. Az utolsó estét a maradék energiánkkal „csakazértis” kimaxolni, egy jól megérdemelt kaját horror ára ellenére élvezettel majszolni. Végső küldetésként a sátrak lebontását elhivatottan meg akarni várni, aztán a saját helyünket legalább rúzzsal az utókornak megjelölni.

Végül nagy ölelésekkel egymástól elbúcsúzni, közben az alkoholszondát a biztonság kedvéért megfújni. Levezetésként egy frissen főtt levessel a trash kajákat lefojtani. Viccelődni, hogy jövőre nem jövünk, de tudjuk, ez sosem fog előfordulni!
Hazafelé az autópályán a levegőt élvezettel végigpüfölni, visszaérve a fővárosba egy afterparty-pikniket rögtönözni, a hétvégét levezetendő a videóinkon együtt nevetve egyeztetni, hogy melyik fesztiválon fogjuk legközelebb csapatni.

Ez volt nekem az idei Balaton Sound. Jövőre is megyek, a nagyszínpad előtt leszek, és ti merre?