Blog: A Rettegés Háza-Titkosított akta

Véget értek a 21. Komáromi Napok, és különféle médiumokban hangulatos fotóriportokat tekinthetünk meg a rendezvénysorozatról, amelyekről többnyire kellemesen szórakozó emberek köszönnek vissza.

Koncertek, kisvonatozás, játékos vetélkedők, kutyaszépségverseny, erős emberek fekvenyomása, sport satöbbi.

Valamilyen oknál fogva, a „Rettegés Háza“ kimaradt, pedig megérne egy misét. Nos, úgy voltam vele, miért is ne? Csak a belváros egyik szégyenfoltjaként emlegetett egykori „orosz-ház“, amely a Városi Művelődési Központtal szemközt található, és a Selye János Egyetem sem esik túl messze.

Ami a KomNapok borsos árait illeti, kinek-kinek pénztárcája szerint. Mondjuk, én nem engedhettem meg magamnak a horribilis árú hekket(a pangasius-írás után még óvatosabban), sem az egy eurós mustárt, amit a kolbászhoz nyomtak(volna). S hol van még kolbász? Zugfirkásznak drága. Még a lángos ötven centért jöhetett, megfejelve tartárral, olcsó és jó választás volt. A hűtőtáskából elővarázsolt ásványvízzel szomjamat oltva nézelődtem. S mit láttam-hallottam? Félelem és reszketés, na de nem Las Vegasban, mint a remek színész, Johnny Depp főszereplésével forgatott filmben, amelyet még Ralph Steadman illusztrált 71-ben. Oltári film, aki látta tudja, csak kissé absztrakt, elvont. Raoul Duke, a sportriporter barátjával, az ügyvéd Dr. Gonzóval, útnak indul, ám céljuk nem a sivatag lesz, hanem Las Vegas, a szerencsejáték városa. A két férfi a kábítószerek és az alkohol összes létező fajtájával felszerelkezve vág neki a kalandnak, hogy megtalálja az amerikai álmot.

A komáromi álom és a valóság. Ami a brozsúrákból kimaradt. A Komáromi Napok egyik elhallgatott attrakciója az „orosz-ház“, átkeresztelve Rettegés Házának. A romos, gyatra állagú, ronda, elhanyagolt épületből ijesztő hangok szűrődtek ki. A körítés is megfelelő volt, mivel a kifeszített „lepedőkre“ pingált érdekes, firka díszítések jelezték, hogy itt bizony félni is lehet. Pár euróért megijesztenek. Hát, nem remek móka? A környéken több ember nézelődött, és tőlük tudtam meg, hogy „csengetni“ is kell a kalandtúráért. Úgy döntöttem, nem kockáztatom meg, csak kicsit vizslatok. Rendőrautók köröztek, szintén nézelődtek. Civilek masíroztak ki-be az épületbe, hol óriási nagy kutyákkal pórázon, hol kutya nélkül. Sikongatás. Olyasmi hangeffektusra hajazó „nesz“, mint amikor a pocát pörzsölik hajnalban a falusi bucsú előtt, s még egy böllérnek kinéző egyén is felbukkant a „balkonon“. Naptól cserzett, olajos orcájába egy kósza hajtincs kúszott, de hanyagul a helyére terelte, majd folytatta tovább a Fűrész nyolcas horrorisztikus meséjét.

Hol rihegő-röhögő, de főleg megbotránkozó emberek közt lavírozva, a rendőrautót lazán kikerülve, rátérve a „remek“ járdára, ahol csak libasorban lehet közlekedni, és a babakocsi csak a füvön fér el, elindultam a táncos villámcsődület irányába. A nagy „ijedtségre“ való tekintettel, dőzsölésre adtam a fejem, és betoltam egy zacskó pattogatott kukoricát. A Rettegés Házában pedig a film forgott tovább…Mert az Első Emeleten:

„Vigyázz, a díszletek valódiak, mozi az egész világ!

Forog a film, forog tovább-tovább, soha-soha meg nem áll.

Látod már, ez a film az életünk,

Hadd legyen tehát a miénk!

Eljásztuk azt, hogy mi is rendezünk,

A filmben éppen ez, ami szép.

Amíg fut a szalag, s forgatókönyv szerint halad,

Az álomgyár, Hollywood hiába vár.

Tudom, sosem marad unalmas ez a forgatag,

Mert minden nap hoz egy új folytatást…“

(kép és szöveg: ha)