Megint 17 – komáromi adaptáció a generációk találkozóján

Ilyen volt a XII. Generációk Nagytalálkozója a Selye János Gimnáziumban. Kondérban főzött gulyással és pörkölttel, lelkesen játszott focival kint és röplabdával bent, esőben-napsütésben egyaránt, BL-meccs vetítéssel, darts-cal, pingponggal a kisteremben és végig nosztalgiával a köbön. Ezért a napért felkelni ismét megérte.

Ha egy délutánra újra tinédzser akarsz lenni, a legjobb hely alma materedbe visszatérni. Ilyenkor egy tizenéves önfeledtségével sétálhatsz befelé a jó öreg alagúton, ahol annyiszor szaladtál, rollereztél, szöktél át 4-8 éven keresztül. Mint egy időkapu, ami egy párhuzamos dimenzióba torkollik. Hiszen welcome drinket aligha osztogatnak alapból az iskolások köreiben. Ezúttal már 12. alkalommal fordul elő, hogy be sem érsz, már kapod is a pólót, s kíváncsian nézed, melyik csapatban játszol, aztán irány az öltöző hátulról.

Az öltöző, amiben ugyan semmi sem változott, de ennek te nagyon tudsz örülni. Annyi minden modernizálódott, amit nehéz nem észrevenni. Felújított sportpálya, szépen elültetett fák, hófehér díszkövek, na meg a szlovák gimi újonnan felhúzott tornaterme tolakodik bele a látképbe. (Elvéve az egykori „gondtalan ki-be mászkálás” szabadságának gondolatát, amit a Shopping Center épülése idején élvezhetett a diáksereg). Ez mind szép is, meg jó is, csak épp kapkod a „bezzeg az én időmben-érzés”: látszólag már semmi sem a régi?

Készülődés közben megszállnak az emlékek. Amikor csak dörömbölés árán lehetett az öltözőbe bejutni, és hajdanán, mikor annyira izgultál a délutáni ilyen-olyan edzés miatt, hogy majd kiugrott a szíved a helyéről. Kit a teljesítménye bolygatott, kit a be-betérő potya nézők.

Hogy micsoda dolog ez összességében, hogy a mi tornatermünk és annak berendezése több évtizede érintetlen? Ugyanaz a burkolat és térkő, változatlan szocis radiátor, nehezen záródó ajtó, alacsony plafon. Sőt, még a lambériába vésett nevek is máig látszódnak. De ez egy másik kérdés. Jelenleg az ember lánya számára így autentikus. Máris a kétezres évek fordulóján érezheted magad.

Pláne elnézve a barakot. Csoda, hogy be nem szakad. Ha nem vagy rest, érdemes bekukkantani a történelmi jelentőségű konditerem, valamint hittan, rajz és zeneórák tábláinak halvány maradványaihoz. Szerencse, hogy ez a fa tákolmány – amiben azért van anyag bőven – funkcióját tekintve már csak egy tároló.

Rúgd a bőrt, fogd meg a sört!

Kint mennek a focimeccsek, kosárlabdát viszont most kevesen kergetnek. Hol vagytok gimis óriások, és az évek alatt átutazóban lévő, a pályát rendszeresen bevevő külsős kosarasok?

Králik Robi DJ-skedése gondoskodik róla, hogy ritmusra sétáljunk oda-vissza. Az ebédlő előtt mindeközben nagy munkálatok folynak: szaggatódik a csipetke, rotyog a babgulyás, pörkölődik a pörkölt, csapolódik a sör és a kofola.

Mindenkihez egyszerre akarsz odamenni: volt osztályfőnökhöz, egykori osztály- és évfolyamtársakhoz, vagy épp a jelenleg is a bandába tartozó arcokhoz (újságíróként a nemrégiben meginterjúvolt alanyokhoz). Mindent meg akarsz beszélni néhány perc alatt, de végül nyugtázod, hogy elég az is, hogy egészségesen és élőben látod a másikat.

Nincs túl sok idő bájcsevegni, hív a „bajnoki meccsek miliője”. A csapatok összeállítását látva mondjuk valószínűsíthető, hogy akik a többi játékos teljesítményét fokozzák, azok nem a hébe-hóba labda közelébe kerülők (azaz mi). Örülhetsz neki, ha a nagytornateremben 3 labdaérintés nélküli év után megtűrnek a többiek, akik bezzeg olyan ügyesek. De mint a többi évből már lejött, idén sincs aggodalomra semmi ok: ezt a versenyt senki nem veszi túl komolyan, mindenki biztató, bizakodó és szórakozásból áll fel a pályára. És mindenki hozza is a „kötelezőt”: szerválni is többször sikerül, mint nem, a leütések is többnyire célt érnek (véletlenül, sokszor inkább a nem várt siker meglepetésének erejével).

Van vetődés, nem maradhat ki a kötelező fejelés, szüntelen a nevetés, és a pacsizás sem kérdés. Meglepő módon akad, amikor egy-egy megmozdulás pontot ér.

A középmezőny posztján állva előfordulhat, hogy a fejed felett sziporkázik a játszma. Te meg csak próbálod megúszni, nehogy labdához kelljen érni – és rontani. Ezek után fizikai képtelenségnek tűnik, ha még dobogós helyért a döntőbe is jut a csapatod: „Hogy mi?”

Olyan jó titeket a pályán látni…

Mondja Fiala tanárnő. Pattogtatom a labdát, úgy mint 20 évvel ezelőtt. Kimondani is fáj, hogy eltelt ennyi idő. Szemüveg nélkül, homályos foltokat látva, de legalább menő Jessica-gatyában csináltam anno ugyanezt végig. De hogy lehet, hogy még most is izgulni tudok azon, mennyi ember néz? Még jó, hogy az elfogyasztott nedű csillapítja a lámpalázat, szóval elvonatkoztatok, na és? És ha elrontom a meccs nyitányát, mi történik?

„Szép volt!” – kapjuk továbbra is a dicsérő bekiabálásokat. Aztán újabb emberek lépnek be, és nézik a kínlódásunkat. A polgármester úr nyomja a pingpongot, Plant B András és Diósi tanár úr pedig a dartsot. A monszun elmossa a focistákat, de amint tisztul az ég, már nyomják is tovább a dekákat.

Lassan 6 óra, nagyon érik az a kaja. Orosz Örs és Ódor Lajos is befutnak ekkorra, aztán irány az EP-választási vita. Hiába dolog van, én is lépten nyomon kapom az instrukciókat: „Óriási riport legyen a mai napról, kedves újságírónő!” Lesz is, Andruskó igazgató úr, hozom a kötelezőt!

Egy átruccanás az ikonikus Svejkbe?

Csak a rend kedvéért, egyre-kettőre. Ahol szintén minden a régi, mind a bútorok, mind Magdi néni. Éjfél magasságában széled szét végleg a társaság, de még egy „bicikli futam” üdvrivalgás közepette belefér, aztán jó éjszakát.

Kár, hogy az aulát már nem lehet az éj leple alatt bevenni, de a Platzban és a Borozóban mehet egy laza after party? Miért is ne! S hogy jövőre is jövünk? Nem kérdés, hogyne!

Milány Kincső