Kultúra 2021. 01. 28.

Így látja a világot lencséi mögül Fóti Dávid

Fóti Dávid 14 éves korában kapta meg első kameráját, azóta pedig életének elválaszthatatlan része lett a videózás és fényképezés világa. Minden egyes pillanatára kiterjed az álló- és mozgóképek világa, hiszen amellett, hogy immáron hivatásszerűen foglalkozik videózással és fotózással, a Komáromi Jókai Színház filmklubját is vezeti, valamint grafikát is tanít. A gördeszkázás és videózás kapcsolatáról, a fényképek és filmek azonosságairól, különbözőségeiről, valamint a lencsék mögötti ihletett pillanatok megszületéséről is beszélgettünk Fóti Dáviddal.

Dávidot a videózás előtt egy másik különleges hobbi kerítette hatalmába, mégpedig a gördeszkázás, aminek a mai napig hódol. Miután nem sokkal azt követően kapta meg első kameráját, hogy belekóstolt a deszkázás világba, talán nem túl meglepő módon elég gyorsan össze is fonódott a két dolog.

„A gördeszkázás kultúrájában erősen jelen van a vágy, hogy megmutassuk másnak, mit tudunk, így rögtön adta magát az első felvételeim témája is. Rögtön megtetszett a filmezés és a pozitív visszajelzések is erősítettek abban, hogy komolyabban is elkezdjek vele foglalkozni.

Ez végül oda vezetett, hogy mozgóképkultúra és médiaismeret szakra adtam be a főiskolai jelentkezésemet is. Ott elsősorban játékfilmezést tanultam, de az évek során csalódtam kicsit a játékfilmkészítésben. Számomra nagyon biznisz szagú, nem hiába nevezik Amerikában is filmiparnak filmművészet helyett. Ezért idővel aztán inkább a dokumentumfilmek felé fordultam. A főiskolán természetesen fotózást is tanultunk, így idővel aztán ezzel is elkezdtem foglalkozni“ – mesélt a kezdeti évekről és az útkeresésről Fóti Dávid.

Mikor az ember aztán egyszercsak hivatásszerűen kezd el foglalkozni hobbijával, rájön, hogy ezentúl már nem csak önmagának, hanem számos más tényezőnek is meg kell felelnie, adott esetben elsősorban az ügyfelek elvárásainak és elképzeléseinek. De mennyire lehet kiélni a kreativitást egy megbízásban, és felmerül a kérdés, elkülöníthető-e a hobbi a hivatástól, vagy egyáltalán érdemes-e megpróbálni külön kezelni őket? „Alkalmazott grafikusként, fotósként vagy videósként az ügyfél elvárása és szempontjai az elsődlegesek. Nem művészkedhetek annyit, hiszen nem az a cél, hogy én kiéljem magam. Persze fontos, hogy minden egyes munkába bele tudjunk csempészni valami pluszt, amitől mondjuk egy egyszerű reklámfilm is különleges lesz. Emellett vannak olyan munkák, amikor szinte szabad kezet kapok és olyannyira azonosulni tudok vele, hogy egy idő után már nem is munkaként tekintek rá.

Ilyen volt az egyik legutóbbi, egy kézműves sörhöz kapcsolódó munkám is, mely a Hidegvölgyi história nevet kapta. Annyi energiát vittem bele, hogy a végére szinte már saját projektként tekintettem rá. Ha valaki hivatásszerűen foglalkozik videózással, sokszor a saját gondolatok, projektek megvalósítására nem jut elég idő vagy kreatív energia. Ezért is kell törekedni ilyen módon arra, hogy a művészi „én“ is kielégülhessen“ – vélekedett Dávid az „arany középút“-ról.  

Bár a videózás és a fotózás gyakran kéz a kézben jár együtt, számos dologban mégis eltér a kettő egymástól.„Sokszor nem tudok elvonatkoztatni és keveredik a kettő. Gyakran előfordul az is, hogy kapok mondjuk egy fotós megbízást, megkapom a helyszínt és kiérkezve elsőre nem is egy fotó ugrik be róla, hanem rögtön egy komplett videó. A tervezés nagyrészt ugyanúgy zajlik a videózás és a fényképezés esetében is. Filmezésnél viszont szem előtt kell tartanunk, hogy egy folyamatot rögzítünk, ezért sokkal felkészültebben állok hozzá. Mivel viszont ezzel párhuzamosan sokkal több a változó is, az improvizációnak is szeretek teret engedni. Számomra a két műfaj közti legnagyobb különbség, hogy a film nekem életszerűbbnek tűnik, míg ha lefényképezel valamit, ott tulajdonképp megáll az idő és örök marad az a pillanat. Ez pedig egy utánozhatatlan tulajdonság“ – avatott be Dávid a videózás és a fényképezés közti különbségekbe és hasonlóságokba.

Dávid fényképeit nézegetve szembetűnő, hogy a természetről, az utcákról és épületekről készült képek vannak túlsúlyban, melyeken gyakori motívumok a neonfények és a kissé ködös hangulat. Saját bevallása szerint az épületekhez való kötődését nagy eséllyel családjától „örökölte“. „Anyukám építészmérnök végzettségű, kiskoromban pedig én is építész szerettem volna lenni. Volt egy füzetem is, ahova az épületek tervrajzait rajzoltam. Mindig is tetszettek az épületek, a városkép, az utcák. Bár jelenleg a korlátozások miatt nem feltétlenül igaz, de normál esetben az utcán zajlik az élet. A városi közeg annyi meglepetést tud tartogatni akár 10 perc leforgása alatt, egy padon ülve a nap bármely szakában, hogy azt nem is gondolnánk. Csak oda kell figyelni a környezetünkre, embertársainkra és gyönyörű dolgoknak lehetünk szemtanúi. Mindig is szerettem kint lenni, nézegetni a tájat. Izgalmas téma számomra megmutatni azt, hogy tud szép lenni egy olyan épület, ami lehet, másnak semmit nem tartogat“ – mesélt az épületekkel való kapcsolatáról.  

Bokros teendői, és az ebből adódó szabadidő hiánya miatt Dávid szeret mindent, így egy-egy fotózást is pontosan, előre eltervezni a helyszín kiválasztásától az exponálás pillanatáig. Ennek ellenére természetesen olyan is előfordul, hogy spontán indul el fényképezni egy géppel az oldalán. „Ha természetet fotózok, általában a Google térkép böngészésével kezdődik a folyamat. Ha találok egy számomra érdekes területet, sokszor 3-4 alkalommal is kimegyek oda különböző napszakokban, különböző időjárási körülményekben, mire tökéletesen összeáll a fejemben a dolog. A tényleges kép csak ezután készül el. Néha viszont sokkal jobban élvezem azt, amikor kimegyek spontán fotózni. Előfordul ugyanis, hogy hiába tervezek el mindent, mégsem lesz belőle jó kép. Ezzel szemben van, hogy csak fogom magam, kimegyek és valahogy minden összejön.

Azonban még mindig sok olyan alkalom van, hogy elfelejtem vinni magammal a gépemet és utólag bosszankodok, mert találok egy nagyon jó helyszínt, vagy látok egy szép pillanatot. Viszont nem gondolom, hogy csak a legjobb minőségű kép a jó, vagy, hogy csak fényképezőgéppel lehet jó képet készíteni. Fotós körökben is gyakran elhangzik a mondás, miszerint az a jó fényképezőgép, ami épp nálad van. Ha csak egy telefon van nálad, de látsz olyan fényt és kompozíciót, amit muzsáj megörökíteni, nem számít semmi. Az a lényeg, hogy rögzítsd“ – mondta Dávid a fényképek megszületésével kapcsolatban.

A komáromi srác különleges természet- vagy street fotói időről időre bejárják az internetet és a különböző közösségi médiumokat. Így volt ez a Duna-Vág összefolyásánál készült egyik képe esetében is, melyen egy farönk látható, alatta egy pocsolyával, a háttérben pedig a lemenő nappal. „Szeretem azt a képet. Nyár vége felé készült, mikor nagyon alacsony volt a vízállás. Kint volt a spiccen a sziget és megakadt rajta egy farönk, ami kicsit hasonlított egy kézre, vagy tyúklábra. Tetszett az egész kompozíciója, a farönk alatti kis pocsolya, melyet a farönk mintha átölelne. Ez egyébként szintén egy spontán fotózás eredménye volt.

Egy másik kedvenc képem még a kezdeti éveimből származik és egy fának támasztott létra látható a képen. Tetszett ez a kettősség, ahogy egy élő és egy halott fa támaszkodik egymásnak. Szerintem sokat mondó szimbólum is.

Bár embereket ritkábban fényképezek, egyik kedvelt képválogatásom pont rólunk, emberekről szól. Az egyik Mediawave nemzetközi film- és zenei fesztiválon csináltam egy 20-25 képből álló sorozatot, mely az emberi ölelésekről és ezáltal az emberek közti közvetlen kapcsolatról szólt.

Emellett mamámról is van egy nagyon kedves fotóm. A kép maga semmi extra, de valószínűleg azért is áll olyan közel hozzám ez a kép, mivel nagy szívfájdalmam, hogy nem ismerhettem egyik papámat sem, és a mamám melletti üres területbe egyből őket, illetve hiányukat láttam bele“ – mesélt kedvenc képeiről Dávid.

Az elmúlt másfél évben új területen is kipróbálta magát a komáromi srác, melyek bizonyos mértékben kapcsolódnak is hivatásához: másodmagával átvette a Komáromi Jókai Színház filmklubjának irányítását, valamint oktatni is elkezdett az egyik komáromi középiskolában. „Szabó Gábor tanár úrral, a filmklub előző vezetőjével még a Selye János Gimnáziumból ismertük egymást, mikor még engem tanított. Be kell vallanom, nem vagyok valami hú de nagy filmfogyasztó, de a filmklubba mindig örömmel jártam el. Segített inspirálódni, kikapcsolt. Egy alkalommal pedig a fülembe jutott, hogy át szeretné adni a filmklub szervezését és akkor kerestem meg, hogy igaz-e a hír. Átbeszéltük a klubbal kapcsolatos feladatokat, teendőket, valamint jó pár tanáccsal is ellátott és úgy döntöttem, jelentkezem a feladatra. Végül Vörös Katival ketten vettük át a filmklub irányítását. Igyekszünk megosztani egymás között a filmklubbal kapcsolatos feladatokat és úgy érzem, jól együtt tudunk dolgozni. Bár a mostani járványhelyzetben nem működhettünk folyamatosan, amikor lehetett, szép számmal jöttek vetítésre az emberek. Mikor átvettük a filmklub irányítását, az elsődleges motivációm az volt, hogy ne zárjon be. Emellett egy személyes indíttatásom is volt, mégpedig, hogy rá legyek kényszerítve arra, hogy filmeket nézzek (nevet). 

A tanítás mondhatni váratlanul jött az életembe. Nem gondoltam volna, hogy valaha is oktató leszek, de nagyon élvezem. Immár másfél éve tanítok a komáromi Műszaki Szakközépiskolában grafika szakon. Egyfajta szentimentális érzése is van annak, hogy a jövő generációját oktatom és átadhatom nekik a tudásom, tapasztalataim“ – zárta végezetül Fóti Dávid.  

(György Ádám; megjelent: az AhojSzia havilap januári számában)

Szólj hozzá!