Ilyen volt az Eb testközelből
Elek Zoliban, a Bumm.sk szerkesztőjében és a SportNapló Facebook oldal működtetőjében már régóta lángol a fociőrület. Nem volt kérdés, hogy az Eb-n is ott a helye! Zoli a kalandosabb változatát választotta a kiruccanásnak. 12 éjszaka alatt 10 helyen szállt meg, a meglepetésszerű nyolcaddöntő idejére pedig egy lakókocsis társasághoz szegődött. Hogy milyen élmények kísérték őt a véget nem érő éjjel során? Íme, az élménybeszámoló!
Az első három magyar meccs maga volt az álom, a szurkolás tekintetében viszont teljesen mindegy volt, hogy nyertes, vagy épp vesztes meccsen ordítanak-e a résztvevők. Sokan a legdrágább helyeiket cserélték el a kapu mögötti, kemény szurkolói részre. „Az osztrákok elleni első gólunknál még a kigyúrt ultrák is sírtak. Izland ellen közel harmincezren szurkoltunk, hihetetlen hangulat volt. Ahogy pedig a portugálok futottak az eredmény után, az maga volt a mámor. Az ellentábor hangját szinte nem is lehetett hallani.” A biztatást a belga meccs sem törte meg. „Nem adtuk fel a támogatást, az utolsó tíz percben körbe-körbe énekeltük, hogy Az éjjel, soha nem érhet véget. Mi vigasztaltuk a játékosokat. A belgák egyébként egy nagyon szimpatikus, fiatal és ambiciózus csapat, ám Fellaini odaszólása Szalainak nem volt túl szép. Helyben nem lehetett érezni a csipkelődést, ám pár ittas ellenszurkoló a villamoson azért megjegyezte, hogy 4:0, az nem semmi.”
A híradások alapján az angol és az orosz szurkolók voltak a legproblémásabbak, Zoli azonban inkább ukránokat találta annak. A szurkolói zónában kedélyesen el lehetett beszélgetni az angolokkal, a svédekkel és az izlandiakkal is. A londoni magyar szurkolók pedig Dunaszerdahelyre is terveznek meccsre jönni. „A legbarátibb viszony azonban egyértelműen a lengyelekkel alakult ki. Ha megláttuk egymást, akkor Polska és Hungary kiáltásokkal üdvözöltük a másikat. Kellő sör elfogyasztása után pedig közös erővel, de eltérő nyelven énekeltük: ‘Lengyel-magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát!’ Jó hangos szurkolói brigádnak bizonyult a lengyel csapat, de a magyarokat azért nem überelték.”
A stadionba lépés előtti motozás nem volt olyan szigorú, mint ahogyan azt beharangozták. Elsőként a jegyek eredetiségét vizsgálták, majd ellenőrök nézték át a táskákat. „Toulouse-ban le akartak foglalni egy arcfestő kis eszközt tőlem – a többi helyen ezzel nem volt probléma. 3-4 óra után, a 30 fokban hamar leázott volna a trikolór az arcunkról, úgyhogy gyorsan zsebre vágtam a kis tubust. Persze az ellenőr látni akarta, hogy hova lett: kivágtam magam azzal, hogy eldobtam hátra a tömegbe, keresse meg, ha akarja.” Egy hat órai meccsre 12-kor kezdődött a gyülekező, a felvonulás és a kapunyitás után pedig 16.00-kor kezdett megtelni a stadion. „Először is kitettem az ipolysági zászlót, elfoglaltam a helyet, ami nem feltétlen a jegyemnek megfelelő volt, és néztem a vetítést az éppen zajló meccsről, vagy a kisfilmet a felvonuló csapatokról. Egy angol, egy magyar és egy, az ellenfél csapatának megfelelő műsorvezető is foglalkozott velünk. Hangerőt mértek, a „jumping gyakorlat” során az egész stadion egy emberként ugrált, szurkolói himnuszt énekeltünk, önkéntesek táncoltak mezekkel, zászlókkal. A csapatok bevonulását pedig a TV is közvetítette. Miután a játékosok megérkeztek, első dolguk volt a kapu mögé csoportosulva köszönteni minket, és szelfizni a rajongókkal. Ezután felmérték a pályát, és melegíteni kezdtek.” Zoli gyűjtötte a Panini albumba a focisták képeit és aláíratni is tervezte az egyes darabokat, ám ez nem volt olyan egyszerű. „A játékosok közül nem mindenki jött ki közvetlen hozzánk, Dzsudzsák volt a legaktívabb. Leste az ismerőseit, akik többször alsógatyáig vetkőztették le őt a nyertes mezből.”
A terrorfenyegetettség eleinte ott motoszkált az ember fejében, ám ahogy fokozódott a hangulat, elhalványult az aggodalom. Marseille-ben több járőr, gépfegyveres katona is megfordult. „A metrómegállóban egyszer megjelent egy arab kinézetű bácsi, aki sötét szemüvegben és vakvezető bottal botorkált a kocsihoz. Utóbbi egy lézeres műszerrel volt ellátva, mellyel valószínűleg az akadályokat mérte be. Elég furcsán, mondhatni gyanúsan hadonászott a bottal, az embereken, a metrón is fel-felbukkant a piros lézerfény, ezért inkább megvártam a következő szerelvényt, biztos, ami biztos.” – mondja nevetve. Kisebb balhék kötődtek ugyan az arabokhoz: például leginkább ők voltak a jegyüzérek, és egy metrós balhét is ők generáltak, de ezek nem okoztak komolyabb feszültségeket. „Például a néger franciákkal semmi probléma nem volt. A stadionban dolgozó biztonsági őrök közt is előfordultak: mosolyogtak a tréfákon, lefotóztak, ha megkértük őket és gyakran becsukták a szemüket, ha rágyújtott valaki. Félidőben még a vizeiket is kiadták a szurkolóknak, ami a hőséget tekintve igazán nemes gesztus volt.”
Zoli költözködéssel töltötte délelőttjeit, ám egy-egy meccsnézés és városnézés is belefért a programba. Az esti meccseket már a szurkolói zónában, vagy egy hangulatos kocsmában követte, ahol a magyarok természetesen megtalálták egymást. „Az első éjjel cserben hagyott a szállásadóm, így busás áron kellett hotelszobát kivennem az éjszaka közepén. Volt olyan is, hogy a nem túl csinos recepción azt mondták, előbb nézzem meg a szobát, utána döntsek, maradok-e. Sokszor inkább hálózsákban aludtam, mivel a tisztaság igencsak ‘érdekes’ volt. Természetesen aludtam gyönyörű házban, kedves embereknél is. Marseille-ben például egy medencés luxuslakóparkban a Provance-i hegyekre nyíló kilátás mindenért kárpótolt.”
Zolinak volt szerencséje egy valóságos futballmúzeumot is megtekinteni, méghozzá egy francia edző nyaralójában. René Exbrayat, aki több mint kétszáz első ligás meccsen edzősködött, hihetetlen lelkesedéssel mesélt látogatóinak, és mutogatta végig több száz fényképét, relikviáit. „René egyből felismerte, hogy szurkolók vagyunk. Zidane és Sonny Anderson mellett nem csak Puskás öcsit, de még Nagy Ádámot is emlegette. Közös képeinket levélben kérte el tőlem, így a kapcsolattartás sem marad el. Valóságos kincsek lapultak a korábbi edző házában.”
„Ezen az Eb-n azonban a magyar csapat és mi, a szurkolók voltunk a legértékesebbek. Olyan élmény, olyan kincs került a szívünkbe, amit sosem lehet onnan kitörölni.” – zárta mondandóját Zoli, hatalmas mosollyal az arcán.
Milány Kincső
