Maffia, könnyek, fájdalom, mosoly – beszélgetés Durica Katarinával, „A rendes lányok csendben sírnak” szerzőjével

Lassan hat óra, kezdődik a nagy port kavaró maffiaregény írónőjének könyvbemutatója. Rögtön, ahogy megérkezik el is rabolom pár percre, és faggatni kezdem. 

A fiatal írónő mosolyogva mesél, fel is merül bennem a kérdés, vajon mitől ilyen pozitív? 

„Ilyen az alaptermészetem, én tényleg piszlicsáré dolgoknak is tudok örülni. Persze a hozzáállásomhoz az is hozzásegít, hogy a férjem is iszonyatosan pozitív. Engem a munkám és a témák, amikkel foglalkozom, feltöltenek. Az afrikai utam után egy jó ideig értékelni tudtam olyan dolgokat, mint hogy a csapból folyik az iható víz, hogy kiteszem a szemetet és elviszik, van meleg ágyam, a hűtőben van finom étel. Amikor fáradt és túlterhelt vagyok, akkor szoktam visszacsúszni a negatív életszemléletbe, de elég felidézni egy-egy témám és örülök, hogy ilyen szerencsésen alakult az életem.”

Kati három könyvet írt, a legutóbbinak, a Rendes lányok csendben sírnak című, kilencvenes években a nők ellen csoportosan elkövetett, erőszakos maffiakegyetlenségeket felgöngyölítő regényének már a harmadik utánnyomása zajlik. „A címen nagyon sokat gondolkodtunk, hogy erős, mozgalmár és hátratetováltatható legyen” – mondja nevetve. 

Kati könyvbemutatókra jár, olvasókkal chatel, közönséggel találkozik és gyereket nevel. Hogy el tudja-e választani a családi idillt és a kegyetlen munkatémát? „Ez a munkám. Újságíró, író vagyok. Néha nem olyan egyszerű, volt olyan időszak a regényem írásakor, hogy reggel elvittem a gyerekeket oviba, aztán bekapcsoltam a diktafont, hátborzongató történeteket, a kínzásnak minden formáját és kegyetlen gyilkosságokat hallgattam, majd fél négytől újra anya voltam, aki a gyerekeivel játszik. A poszttraumatikus stressz rajtam is kijött. Ilyenkor nem tudod, mi a bajod, de érzed, hogy valami nem oké és a legapróbb kellemetlenségre is úgy reagálsz, mintha a világ legigazságtalanabb dolga lenne. Jelenleg ott tartok, hogy samponreklámot akarok nézni a TV-ben – nevet – és ha a férjem sorozatot néz, tudni akarom előre, mi fog történni. Az, hogy beszélek róla, rettentően sokat segít. Ráadásul olyan mértékű szeretetfürdő vesz körül, amiben virágcsokrokat, kézzel írott leveleket kapok, kifizetik a kávém a kávézóban, vagy vesznek a gyerekemnek egy csokit.”

Katit annyira érintették a történtek, mint más csallóközit. Családi összejöveteleken elhangzó, akciófilmbe illő történetek, egy búcsú gyors lezárása, amikor a szülők jobbnak látták, ha a három nagyautó megjelenése és a tömeg elcsendesedése után inkább hazamennek – pedig „megígértétek azt a kacsát”. Gimis razziák, ahol „kezeket az asztalra és csak a szemükbe ne nézz!” – ez se normális, mégis megszokott volt akkoriban.

Őt nem érdekelte a maffiózók oldala, nem leleplező könyvet akart íni, mégis felmerül a velük kapcsolatos történetek témája is. „Lehet, hogy ezek a tagok óriási plüssmackót vettek a gyerekeiknek, de napközben véreskezű gyilkosok voltak. Olyan kegyetlenek voltak, hogy 20 koronákat adtak a blokkban lakó gyerekeknek, hogy ők startolják be az autóikat – hogy ha az robban, ne ők vesszenek oda. Egyszer bennem is volt egy rossz érzés, ki is szállítottam a férjem, hogy a gyerekeink ne maradjanak árvák. Persze nincs racionális alapja egy ilyen félelemnek, de azért kiszállt” – meséli.

“Nagyszerű történet, csak ne te írd meg!” – ez volt a család első reakciója. Írni valamiről, ami veszélyes, kegyetlen és kényes téma? “Ez egy magányos műfaj. Nem olyan romantikus, mint a filmekben, hogy kisminkelve ülsz egy kávézóban, látsz egy-egy ismerőst, és szépen eltelik a nap… Egy ilyen téma kín. Otthon vagy, egyedül, csendben, zene nélkül, ülsz az üres Word doksi előtt, és hiába vágsz ki nyolcadszorra is egy részt, szerkeszted, még mindig nem jó, még nincs a papíron, aminek lennie kell.” 

A kutatás pedig még körülményesebb. „Hallod, hogy XY-nal ez történt, de mégsem csöngethetsz be hozzá, hogy akarsz róla beszélni? Feltettem Facebookra egy felhívást, hogy aki úgy érzi, ossza meg velem a témával kapcsolatban, amit csak szeretne. Olyan rendezett életű nők jelentkeztek, akikről sosem képzeltem volna, hogy ilyen borzalmakat éltek át. Ráadásul nem vagyok pszichológus, fogalmam sem volt, hogyan kell egy ilyen traumára reagálni. Kérdezzek vissza, simogassam meg, esetleg öleljem át? De előfordult olyan is, hogy egy csúcsszuper autót vezető, felsővezető ült velem szemben, aki arrogáns volt, mert visszatértek a vizelettartási problémái a húsz évvel azelőtt megélt tragédia gondolatától.” Az emberek egy idegennek könnyebben megnyílnak, és ezek az alanyok már vágytak rá, hogy kibeszéljék a történteket. Eltökéltek voltak, az illik-párbeszédet kihagyva rögtön a tárgyra tértek. Ma pedig már látják, hogy nem egyedi eset az övék, univerzális jelenség volt ez akkoriban. “Rengeteg interjút készítettem, és ez még mindig csak a töredéke.”

Természetesen jött az ellentábor kommentvihara is, hogy azok könnyűvérű nőcskék voltak, maguknak keresték a bajt, és az nem is úgy volt, mert „milyen jó ember volt az én fiam, kár hogy már nincs velünk” – állítja egy anya például a kozmetikusnál. „Az áldozathibáztatás nagyon erős volt a kilencvenes években, de a napjainkban is jellemző.” A maffia krémjének kivégzése után fellélegzett a város, de maradt egy félelem is, hogy vajon mi jön helyette. Ezzel zárja Kati az interjút.

Ütött az óra, elindulunk az aulába, kezdődik a könyvbemutató. Sólymos Karin, politológus, aki a beszélgetést vezeti, könyvvel, kritikával, életérzéssel kapcsolatban kérdezi az írónőt. Felcseng néhány ismerős mondat, melyet korábbi interjúban, blogbejegyzéseiben már olvastam, de hallok olyat is, amit nem jutott eszembe megkérdezni. És elhangzik egy találó hasonlat is: „Olyanok ezek a maffiózók, mint Voldemort. Az emberekben máig van egy autocenzúra, akár csak a Harry Potterben: csitt, csak ki ne mondd a nevét”– mondja Karin.

Az est zárásaként jönnek a közönségkérdések is, eleinte bizonytalanság uralkodik, majd felszólal az első bátor jelentkező. Elhangzik egy szlovák író neve, aki már több könyvet is írt ugyanerről a témáról – sokkal véresebb és durvább tálalásban. „Ez nem verseny, nekem nem volt célom egy nyomorpornót írni –  reagál Kati. Szerintem egy olyat nagyon nehéz olvasni. Ezért is választottam a regényformát a riportkönyv helyett. Az pedig, hogy túlságosan nőközpontú, hát igen. Szokják meg, hogy a nők már nem csak a háttérben vannak, akik szépek, mosogatnak és várják az urukat haza. Ők is lehetnek főhősök. A rendes lányokban sokkal több a nő, ez egy ilyen könyv.” 

A regényben felvidéki szavak tömkelegét is használja az írónő. „Ez egy élő dolog, ami hozzátartozik Csallóközhöz. Ugyan már én is Budapesten élek, mégis furcsa a bágert markolónak hívni, vagy azt mondani, hogy felhúzom az otthonkám. Ki lehetett volna herélni a szöveget és egy szalonnyelvet húzni rá, de szerintem ettől lett még érdekesebb. A magyarországiak eleve úgy kezelték az egészet, mint például egy mexikói gengsztertörténetet, a szóhasználat és a szlovák nyelvű részek által pedig megkaphatták a teljes életérzést – ami valójában nem is olyan messze zajlott tőlük.”

(Milány Kincső)