Pénzt vagy ideget
Tegye fel a kezét, aki megjárta már a szakmunkásokkal? Igen, én is! Gyorsan, olcsón, jót – mindannyian ezt szeretnénk. Ám ez illúzió csupán! Adni és kapni sem lehet ilyet. Na de hogy a három feltételből manapság már kettő is alig teljesül, az mélységesen felháborító. Íme néhány polgárpukkasztó történet, ami velem, vagy az ismeretségi körömben történt. Személyeskedés nélküli vallomások következnek.
Túl vagyok már egy házépítésen és egy lakásfelújításon A-tól Z-ig. S végighallgattam már a környezetemben nem egy felháborító történetet, amiben dejavu érzésem volt sajnos. Valahogy mindenkit utolér ez a mizéria, ritkán szembesülni elégedettséggel. Pláne ha az ember egyedül van mindenre, az még eggyel nehezítőbb körülmény.
Valószínűleg mindannyiunknak vannak botrányos tapasztalatai e téren. A drága lecke pedig sok esetben az egész egész életünket végigkíséri, amikor az otthonunk néhány pontjára téved a tekintetünk. Kétségtelenül kijelenthető: emberekkel dolgozni nehéz, de a szakmunkásokkal sok esetben még eggyel nehezebb. Tisztelet a kivételnek, ugyanis kiváló villanyszerelővel, asztalossal és vízvezetékszerelővel is lehet találkozni. A pénzünkért ez elvárható lenne minden megbízott személytől!
Felújítási hacacáré
A fáma azonban most a másik oldalról szól. Azokról a bizonyos gyomorideg érzését szolgáltatókról, akiknél nem tudhatod, hogyan vernek át, hol bukkan fel valami rejtett dolog a palacsintában, vagy mikor lesz egyáltalán az egész mizériának vége. Kiszolgáltatottság, durván busás árak, kellemetlen természetű emberek. Érthetetlen módon szinte a dupla árral kell számolni. Mindig. És ha beszerzik a munkavégzéshez szükséges alapanyagot,
a többszörösét sumákolják el a ténylegesen felhasznált termékeknek.
Csak imádkozhatsz, hogy az a bizonyos „ghostingolós” típus elkerüljön, aki egyszer csak eltűnik és nem látod többé. Csak a leleményességen múlik, hogy kifizetés előtt vagy után válik-e köddé. Hogy a félbehagyott munkát, vagy a rendezetlen anyagiakat hagyja-e maga mögött.
A kőműves
Aki a hathetes határidőt három hónaposra nyújtja. Semmi gond, végülis csak minden más munkafolyamat függ az ő haladásától. Végtére is teljesen rendben van, hogy
könyörögsz neki, hogy ne napi 3 órát dolgozzon, ne kávézzon és cigarettázzon fél óránként 10 percet, esetleg ne igya a vodkát addig, míg délután inkább jobbnak látja eltenni magát másnapra.
Esetleg ne álljon tovább az aznapi feladatok bevégzése előtt, hogy a bérét halaszthatatlanul elgépezhesse (soha nem szabad előre fizetni többet, mint a ténylegesen elvégzett munkáért jár! Maximum anyagköltségre előleget, az logikus). Ráadásul rezzenéstelen arccal képest azt felelni a határidő előtt egy nappal: hogy
hó’ vammég az a másnap…
Tudod, hogy 24 óra alatt a lehetetlen küldetést próbálja átnyomni a torkodon, ami a hiányzó falazás befejezését, az összes szoba glettelését és kifestését, valamint a parkettázást jelenti. Mégis belemondja a szemedbe és még neki áll feljebb. Majd amikor például
az ajtók végre a helyükre kerülnek – persze kilincsek nélkül, mert minek is az – szerencsétlenségedre a huzat is ellened fordul.
Na ilyenkor kényszerülsz a balkonon állva tesztelni a saját állóképességedet és a szomszédaid segítőkészségét. Vajon kiszabadítanak-e a becsapódott, kinyithatatlan ajtók mögül?
Aztán persze adott olyan eset is, amikor az ajtókeret eldeformálódik, mert kitámasztás híján a purhab kinyomja. S az ajtók lágy csukódását is elfelejtheted, mivel az első körben eleve nem is illeszkedik a helyére. Viszlát még jópár ép idegszál…
Az ablakos
Akit hiába kérsz, csak azért is másként rakja be a méretben eltérő nyílászárókat. Mert nő létére az ember lánya biztosan rosszul tudja. Ilyenkor kell elővenned a határozottságod, és nem engedni a díjmentes cseréből. Akkor is, amikor
sem az ablakos cég, sem a szállító például nem vállal felelősséget az üveg karcmentességéért.
De mégis kinél reklamálj, ha vadiúj ablakaid letisztítását értelemszerűen a munkafolyamatok végére hagyod és akkor szembesülsz a zord valósággal?
A csempéző
Aki ki kéri magának, hogy esetleg a busás munkadíjért cserébe – és mert esetleg segítsen egy törékeny nőnek – ő cipelje el hozzád a csemperagasztót. Ha mégis nagy kegyesen elszállítja azt, a számlát csekkolnod kell! Mindig! Hogy mennyit is vett meg valójában a kontódra. Persze sosem fogod tudni, mi az a mennyiség, ami valóban eltűnt a felszín alá.
Sőt, külön üdvözölheted, ha végigkopogtatva a burkolatot, legalább a gyakran igénybe vett részeknél nem kong az ürességtől.
Hogy ha már ki akarják spórolni az általad becsületesen kifizetett ragasztót – mert a hülye vevő úgyse veszi észre alapon, máshol az meg ugyebár újra eladható, esetleg otthon saját célra felhasználható – legalább a sarokban tennék azt. Ahova vajmi kevésszer teszed a lábad. De nem, a logikát teljesen mellőzendő olyan taktikai pontoknál marad ki az anyag, mint például a küszöb. Ugyanúgy érthetetlen módon
külön fel kell hívnod a figyelmet egy állózuhany esetében arra, hogy a dőlésszög a lefolyót célozza meg.
Ezzel is megspórolva egy infarktust a tulajdonosnak, aki nem is érti mire gondolhatott a költő, amikor a lejtést az ellenkező irányba döntötte a “szakember”. Vagy amikor adott egy díszcsempe a tükör körül, és az esztétikai érzék halvány lila gőzét sem mutatva a sarok résznél a merőlegesen folytatódó fal csempéje rálóg és kitakarja a díszcsempe felét. A dísz rendeltetésének és egyben a szimmetriának ezennel annyi, s az ép idegeknek úgyszintén.
Levert vadonatúj csempe. 
Szimmetria semmi. 
A már javított díszcsempe. 
Ha nem a díszcsempe keret asszimetrikus, akkor a rá merőleges fal. 
A napfény szépen megtörik a görbületeken. 
Nem baj, a szilikon majd kitölt bármilyen hézagot. 
Hogy a falazás vagy a csempézés hibája? Nem számít, hiba és kész. 
A dőlésszög legalább már megfelelő.
A lefolyó körbecsempézése viszont minden logikát hiányoló.
Szőrszálhasogatónak tűnhet az a megbízó, aki bekarikázza és felcetlizi a hibákat? Esetleg az, aki vízmértékkel és reflektorfény segítségével veszi át a munkát? Vagy aki elvárja, hogy a hideg- és a melegvíz rendeltetésszerűen legyen bekötve, a kapcsoló fel-le funkciójának betartásáról nem is beszélve? Esetleg meri remélni, hogy a szemetet eltakarítják maguk után a megbízott személyek? A tapasztalatok sajnos azt mutatják, hogy sokszor a baj az “apróbb” hibákon bőven túlmutat.
Bár ne kéne nagyítóval keresni a megbízhatóságot, ne lennénk kénytelenek letenni a professzionális munkáról, és hajat tépve abszolválni a felújítást, építkezést – megbízóként és megbízottként sem. Mi lenne, ha a cél az lenne hogy jó szájízzel váljunk el? Nem lenne jobb mindkét félnek, ha örömmel emlegetnénk fel a közös munkát?
Milány Kincső
