Tár on Tár – túlontúl minden határon

Stáblista az első 5 percben, melynek jelentősége van. Átható ének meghatározhatatlan nyelven, mely eléri, hogy átszellemülj. Még a levegővétel is dalol. Az egyik pillanatban iszod a főszereplőt alakító, Cate Blanchett minden szavát, még ha fogalmad sincs a klasszikus zene mélységeiről. A következőben pedig te magad is ijesztő módon karmesterré válsz és elgondolkozol.

Elszórva ülnek a nézők Tatra Mozi közönségének soraiban. Egy két és fél órás filmre kétszer meggondolja az ember, hogy beül-e. Pláne ha feliratos.

Pedig a Tár egy olyan alkotás, mely túlontúl megy minden határon: leköt, zenei élményt nyújt, gondolatokat ébreszt, elismerést vált ki.

S a film végeztével úgy lépsz ki az utcára: érdemes volt eredeti hanggal nézni, Cate Blanchett egy zseni, a filmről pedig érdemes beszélgetni.

Már a nyitány maga egy furcsa megoldás: a stáblista előre kerül. Hogy miért? Bár a főszereplő, Lydia Tár karmester egy fiktív karakter (nevét a gyógyszerTÁR kifejezésből alkották), a filmben közreműködő zenei szakemberek korántsem azok. Az alkotók egy #metoo filmet alkottak. Lydia egy sztár, akinek természetesen vannak berögződései, de

látni a hatalomittasság nemtől, kortól, nemi vonzódástól, és művészi pozíciótól független, egy ponton pedig visszafordíthatatlan következményeit, arcul csap bárkit.

Mindezt egy olyan szerepen keresztül bemutatva, amely senkivel sem azonosítható a komolyzenei szakmában. Éppen emiatt azonban a kérdőjel mellett egy hatalmas felkiáltójelet is hagy maga után.

Az időzítés a lényeg – hangzik el Lydia Tár szájából. Nélküle semmit sem ér a zenekar, az előadás. Ahogy ez a film sem. Érdekesség, hogy Todd Field rendező kifejezetten Cate Blanchettre költötte a szerepet. A rendező már első körben aláhúzza: egy kimagasló pályájú női karmester életébe kapunk betekintést. Aztán egy huszárvágással átvált az érem sötét oldalára.

A nyelvi sokszínűség végig a filmben ugrál: a főhős pedig olyan tökéletességgel váltogatja a németet, angolt, franciát, hogy

minden szavát elhisszük, akármilyen nyelven is mondja.

Szakmai hozzáértése ugyanis vitathatatlan. Hogy a magánéletében ez milyen lenyomatokban jelentkezik, az már egy másik kérdés. Lydia vagány, férfiakat megszégyenítő maszkulin kisugárzással és határozottsággal bír. Saját varrója van, feleségével közösen gyermeket nevel, és az egy szem fényüket abuzáló diáktársat az iskolában atyai szigorral fedi meg. Mindemellett viszont neurotikus, kontrollmániás, manipulatív, rideg – mindezen információmorzsákat azonban apránként és nem egyértelműen kapjuk meg. Kihasználja az asszisztensét, a zenekarban első hegedűsként játszó felesége orra előtt flörtöl, és

ha hírbe hozzák egy tragikus halálesettel, csak a saját hírnevét menti.

Lydia még a csengőszóban is a dallamokat hallja. Álmában is a kottát látja. Úgy vezényel, mintha kardozna, máskor mintha kaszálna, minden feszültség és bujtatott erőszak kitör a pálcáján át is. A haja egyre rendezetlenebb, minduntalan furcsa események elszenvedője lesz. S mindez hozza magával a paranoiát, az egyre több gyógyszert, a gödör alját. Míg nem önmaga árnyékává válik és szinte egy másik dimenzióban kezd létezni.

Meghatározó momentumok

Amikor egyszer csak Bachot kezd zongorázni a főszereplő – eszembe jut, hogy ez volt a vizsgadarabom. Mennyit gyakoroltam. Blanchett viszont ehhez is hihetetlen tehetséggel nyúlt,

s a zongoratudását a budapesti Zeneakadémia tanárának, Virág Emesének köszönheti. Épp Magyarországon tartózkodott, amikor a szerepre készült, s ennyi elég is volt neki.

A csendből többször is egy koncertélménnyel vetekedő filharmonikus zenekart varázsol a rendező a mozivászonra, hogy aztán a következő jelenetben ismét a csend erejével küzdjünk meg.

Rendszeres mellékszereplő az okostelefon, és a közösségi média. Lydia még nem ennek köszönhetően lett sztár, mégis a sors fintora, hogy emiatt verik be az utolsó szöget a koporsójába.

Megjelenik a szélsőségek hangsúlyozása beszólogatások formájában, miközben Lydia még bele is fojtja az emberbe a nézeteit. S ezért bizony egy ponton az “undorító k.rva” végszóval illetve őt kirohan az érintett diák. Túlzottan érzékeny a mai generáció, vagy jogos-e a sértődés? Mindenesetre, ha napvilágra kerül a jelenet, az derékba törheti Lydia karrierjét.

Egy vörös hajú nő jelenik meg hátulról a nézők között, lábak simogatják egymást néhány kiszórt lemez felett, végül egy fiatal nő öngyilkos lesz. Hogy Lydiának az egészhez mi köze, rejtélyes visszatérő eleme a filmnek.

A film tetőpontja pedig egy nyilvánosan elcsattanó öklös, s a világ másik végére száműzve a lecsúszás. Hogy mit is takar ez pontosan, és van-e innen visszaút – többek közt ezért is kell megnézni a filmet.

Konklúzió

A Tár című film egy sor testi-lelki erőszakkal kapcsolatos kérdést feszeget. Nézőként bizony olykor még szurkolunk is Lydiának, hogy legyen kiút az útvesztőből, amibe a körülmények és saját jellemgyengeségei sodorták őt. Vajon minket is megrészegítene a hatalom? Szerekhez nyúlni a cél érdekében ez esetben megbocsátható? Helyes-e egy zsenit levenni a térképről, hogy középszerű helyeken pazarolja a tehetségét csak azért, mert a magánéletben nem a legjobb ember?

A Tár abban ad mást és újat, hogy az elkövető szemüvegén át meséli el az eseményeket. Lydia nem klasszikus pszichopata, aki mindenen és mindenkin átgázol. Hogy mikor és miben van igaza, s megértjük-e, mi vezet valakit oda, hogy elveszítse a kontrollt, a 156 perces játékidőn túl jóval több időnk is van rajta morfondírozni.