Ahogy én emlékezem Oláh Györgyre…

Letaglózott a hír, és férfiasan megvallva: könnyek potyogtak a szememből, amikor értesültem róla, hogy Oláh György távozott az élők sorából. Mint diákot nem oktatott, de a privát szférában annál többet adott át nekem, amire nagyon büszke vagyok!

Bár többször itt nem találkozhatunk, de munkássága, üzenete tovább él bennünk. Édesapám gyermekkori jó pajtásával csupán pár éve ápoltunk szorosabb baráti viszonyt, de büszkén állíthatom, szinte bármilyen kéréssel, problémával felkereshettem Őt. Mindig megpróbált segíteni, és a keserű élethelyzetekben is lelket önteni belém. Egy-egy diskurzusunk alkalmával szinte úgy elrepült az idő, hogy azon kaptuk magunkat, hogy beesteledett. S nem maradt más hátra, mint búcsúzni, s a szomszédban lakó Stubinak is átdudálni. A témák domináns részben a magyarságról, írásról szóltak. Miről is szólhattak volna, amikor tudta, hogy nekem aztán magyarázhatja a deriválást, vagy az egyenleteket… A mézes kávé mellett elfogyasztott aprósüteményre mindig ráfogta: „Én sütöttem, kóstold meg!”. Mosolyogva „hetvenkedett”, és azon filozofált, hogy vajon a korkülönbség ellenére miért is kedvel ennyire barátjaként? Mint megjegyezte: „Helyén van a szíved, fiatal barátom! És ez nagyon ritka manapság! Nem úgy táncolsz, ahogy mások fütyülnek!”. Szinte kristálytisztán látom magam előtt, amikor egy helembai kirándulás alkalmával összekötöttük a kellemeset a hasznossal, és Gyuri bá, Stirber Lajos, édesapám és én Nagy János szobrászművész alkotóműhelyébe látogattunk. Előtte kioktatott, hogy el kell nyerni a mester bizalmát, és utána az interjú is sínen lesz. Igaz magyarok között nem volt probléma. A műhelyben Balassi Bálint plakettjét nézegette, amit tervezett, hogy megszerez. Tudta, hogy a sok remek alkotás közül számomra Attila a Hun a legkedvesebb. Aláhúzta, majd megbeszéljük, és mindenki jól jár…

Az a rengeteg könyv és értékes segédanyag, amivel szolgált az évek folyamán, felbecsülhetetlen. Mielőtt könyvesüzletbe látogattunk, kiürítettem a kocsim csomagtartóját, mert előrelátható volt, hogy a nem épp kicsinek mondható tér dugig megtelik. Emlékszem, előhúzott egy százast, és kérdezte: „Szerinted elég lesz ennyi, és marad még valami harapnivalóra is?” Nos, mindig maradt. A magyarság és a matematika maga az életet jelentette számára. Egy izsai ünnepség után magyar nótákat dalolt, s a mostoha idő ellenére, ami kint tombolt, megjegyezte: „Látod, érdemes volt csontig fagyni és eljönni! Micsoda remek emberek!” Szerette a társaságot, s nem csillogott-villogott a „rivaldafényben”. Pedig megtehette volna.

Az utóbbi pár hónapban valahogy kevesebbet találkoztunk. Talán a mindennapos mókuskerék hozta így, nem tudom. Az örökös rohanás, és a gürcölés a „gombokért”! Megéri? Aligha…

Mindig nagy szeretettel gondolt szülőfalujára, Komáromszentpéterre. Kossányiról elragadtatással mesélt…Csak mesélt és mesélt. Az utolsó telefonbeszélgetés alkalmával, amelyet a családunkkal folytatott azt mondta: „De szeretném egyszer az édesapáddal bejárni kerépkárral a komáromszentpéteri határt! Megnézni a csodás tájat. Dűlőről-dűlőre és nosztalgiázni…”

Azt terveztem, hogy nyáron újra meghívom a csőszhegyi víkendházba, és míg édesapámmal bejárják a határt, elkészítjük a falusi menüt: sonkát, szalonnát, rétest, és a szőlőlé kóstolása is kötelező!

Sajnos, ez már nem valósul meg!

S mint azt Tarics Péter írta: „Halálának helyszíne és módja stílusos, ha lehet így fogalmazni: a fonyódi matematikatáborban adta vissza lelkét a Teremtőjének, tanártársai mellett, szeretetben, békességben.”

Én is így emlékezem rá! Nagy szeretettel! Nyugodj békében!

(kép és szöveg: ha)