Komáromi valóságsokk!

Hétre van beállítva az okostelefonos vekker. Csak remélni tudom, hogy a mérhetetlenül agyas telcsi ébreszt a számomra kedves zenével(már leírni is bűn a zenekar nevét), és ezáltal nem leszek annyira nyűgös. De ez hiú ábránd csupán.

A blokklakásban felettünk lakó százkilós tehén beszerzett egy újabb zumba cédét, és hajnali négykor, csak azért, hogy táncoljon az idegrendszeremen: elkezdi a zuhogást. Majd egyszer elpattan a húr, kedves! Megnézem a leveleket, remélve-egyik főnök sem turbóz fel valami extra kéréssel, mert mi jó esetben is csak beosztottak lehetünk. Ez van!

Bekapcsolom a Városi Tévét. Minden szép és jó. Kitüntetnek, koszorúznak, ügyesen ugrálnak zsákban a gyerekek, mindenki szép, tehetséges és kreatív. Nagyszerű, csak én vagyok ilyen balfék?!

Urambocsá, a teszkós, 2000 ft-os kávéfőzőben, aminek már se füle-se farka, kotyog az Omnia. Régi reklámszlogen fut át az agyamon, ami azt hirdette, sacc per kábé: „Legjobb kávé az Omnia, ettől könnyebb nyomnia…” Az utolsó belövés, mert utána csak a tartalékban lévő Dunaj márka marad. Megszellőztetem a kutyát, meg magamat is, most végre jó a levegő. Esett a higanyszál.

Meglepetésemre, a bejárati ajtó üvege is sértetlen, az autóm is a helyén. Az első pozitív élmények hatására felvillanyozódom. Irány a kis pékség, hátha maradt akciós kalács. Az eladó néni már a „pletyenkával” idegesít, mivel tudja, hogy én inkább fonnám a kalácsot, mint ilyen multikulti anyagokkal, megnevezésekkel bajlódjak. Eszembe jut a negyven centes, vizezett, balkáni fagyi is, amit pár napja nyaltam a városközpontban, felejthetetlen élményként raktározódik. Megízleltem már egy falusi, agroturisztikát népszerűsítő, olasz gelátót is, melyben kecskeszőr leledzett. Így készítik biztosan a taljánok, hogyne!

A kukák között lavírozva, már jónapotot köszön egy polgártárs, és 50 centet kér. Halottól levegőt, pajtás? Elfogyott a zsemlemorzsa. No, gyerünk le újra. A roma polgártársakat kerülgetem, mint Leo Messi a védőket-csak nem olyan fürgén. Hí, de elszaporodott a „védelem”, de vajon ki véd meg minket? Tudja fene. A másik kuka irányából egy női hang: „Fiatalember, de rég láttam”. Az biza, hat órája kért egy eurót, de amnéziában szenved, így újra kérne. Megveszem a morzsát, visszaindulok a blokk irányába. Újabb roma csoport tűnik fel, fiatalok, s szlovákul társalognak. Szaporodnak, mint eső után a gomba. Visszatérnek a régi szép idők, a romos romantika. Kezükben a táskarádió, és hangfalakat cipelnek. Idegesítő tuctuc zenét nyomnak, és gondoskodnak az egész lakótelep szórakoztatásáról.

Színt visznek a forgatagba, s általuk nem unalmasak a hétköznapok. Írna az ember valamit, tán egy riport belefér. A kedves szomszéd fia is gondoskodik a hepajról. Berezonál a csillár, s haverjaival belőve, ugrálva így kiabálnak: „Megb…nk mindenkit!”. Hát engem tuti nem, jóbarát. A városi rendőröket is felesleges lenne riasztani, mivel örülnek, ha a hűs szobában sakkozhatnak. A rend őrei úgyis rámtörtek az egyik vasárnapi estén, mivel állítólag molesztáltam a bálnát, de utána jobbnak látták eltakarodni a környékről, mert úgy megszellőztettem volna az esetet a sajtóorgánumokban, hogy attól koldulnak.

Fülhallgató és zene nélkül nem tudok belekezdeni semmibe. A fejem majd szétrobban, de valamit tenni kell a zaj tompítása érdekében. Pszichopatákkal nincs kedvem veszekedni. Rálépek a fészbukóra, és az első visítás tőlem is felhangzik. Egy ipse berakja Márió Balotellit, ahogy a CBA előtt pózol. Berosálok, ez igen király! Átugrom egy ismerős hölgyeményhez, valamilyen mondvacsinált indokkal, mondjuk: viszek neki egy égetett cédét, hogy kikapcsolódjak. Frissítőt kínál. Node ott meg mást zajokat hallok. A papírvékony falakon ilyesmik szűrődnek át: „Még, még csináld!” Tudnak élni, ebédidőben nyomják piszkosul. Kovinak sincs pénze puccos stúdióra, válság van.

Valahogy engem nem érdekelnek mások szexuális „foszlányai” sem, így teszek egy próbát, és estére valami kulturált helyre invitálom. Még gondolkodom, vajon hol is van hasonló Komáromban, de csak beugrik, ha nem, akkor autózunk. S már csak az vigasztal, hogy celebekkel lakom egy környéken. Anettka, az egykori űrhajós-jelölt is remek helyre keveredett. Csak összefutom vele megint, és rákérdezek, vajon a kozmikus tér helyett miért választotta a szellemvárost?!

A válasz biztosan kéjesen kielégít majd, és egy időre az „elmenésen” sem lesz kedvem gondolkodni!

(ha)