A felvidéki kitelepítettek emléknapja

Dr. Molnár Attila polgármester, országgyűlési képviselő javaslatára a Magyar Országgyűlés a közeljövőben napirendre veszi a felvidéki kitelepítettek ügyét. A hivatalosan „kölcsönös lakosságcserének” deklarált államközi intézkedések során 1946 és 1948 között 73 ezer magyar állampolgárságú szlovák hagyta el hazánkat, és telepedet le Csehszlovákia szlovákok lakta területeire. A szlovák hatóságok ugyanakkor közel 100 ezer magyar származású, főleg volt ház- és földtulajdonost telepítettek át kényszerrel hazánkba.

A magyarországi szlovákokat a magyar állam nem kitelepítette, hanem azok mentek csak, akik önként át szándékoztak költözni Szlovákiába, míg Szlovákiában erőszakos kitelepítés folyt. Történelmünk e korszakáról a kádári évek alatt beszélni sem volt szabad. A Csehszlovák állam által megbélyegzett kitelepítettek sorsát egyszerűen agyonhallgatta a kommunista diktatúra. Épp ezért bír rendkívüli fontossággal, hogy most húsz évvel a rendszerváltás után a szülőföldjükről elűzött kitelepítettek végre megkapják az őket megillető figyelmet.

Komárom Város Képviselő-testülete április 12-én délelőtt 10.00 órakor emlékülést tartott a Monostori Erődben. Azért ezen a napon, mert 1946-ban ez volt az az dátum, amikor több ezer magyar honfitársunkkal az első transzportok elindultak Csehszlovákiából a teljes ismeretlenség, és kilátástalanság felé.

A testületi ülésen a város elöljárói mellett, a Kecskés László Társaság tagjai, Potápi Árpád, a nemzeti összetartozás bizottságának elnöke, országgyűlési képviselő, Prohászka Marcell nyugalmazott pedagógus, a kitelepítések komáromi tanúja, Stubendek László, a CSEMADOK észak-komáromi szervezetének elnöke, valamint a helyi intézmények igazgatói, a városi diáktanács tagjai, és az iskolák küldöttségei vettek részt.

Az Evangélikus Egyház Kórusának előadását követően dr. Molnár Attila polgármester szólt a megjelentekhez, történelmi áttekintést adva a kitelepítések időszakáról. Potápi Árpád és Prohászka Marcell ünnepi beszéde és a himnusz közös eléneklése után a program a kitelepítettek emlékművének megkoszorúzásával ért véget.

A városvezetés szándéka szerint a jövő évtől kezdődően minden esztendőben megrendezik majd a Kitelepítettek Emléknapját, amellyel Komárom az „erődök városa” állandó jelző mellett, mint „a felvidéki kitelepítettek emlékvárosa” is bevonulhat majd történelemkönyveink lapjaira.

A Beneš-dekrétumok

A Beneš-dekrétumok tágabb értelemben a második világháború utáni csehszlovák államiságot megalapozó, 143 elnöki rendelet. Gyakrabban csak azt a 13 jogszabályt nevezik így, amelyek a csehszlovák nemzetállam megteremtése érdekében az ország területén élő németek és magyarok kollektív bűnösségét rögzítették. Az e dekrétumok alapján a német és magyar kisebbséggel szemben alkalmazott bánásmód összeegyeztethetetlen volt az emberi jogokkal, ellentétes volt a nemzetközi jog általános elveivel, a diszkrimináció és a kényszermunka tilalmával továbbá a tulajdon sérthetetlenségének elvével.

A dekrétumokat az egykori Csehszlovákia mindkét utódállama, Csehország és Szlovákia is jogrendje mind a mai napig részének tekinti. A dekrétumok összeegyeztethetetlenek az Európai Unió Alapjogi Chartájával, a szlovák parlament 2007-ben mégis megerősítette azok sérthetetlenségét.

Beneš dekrétumai

Az 1945. április 5-én kiadott kassai kormányprogram megvalósulását a következő időszakban kiadott elnöki rendeletek és a Szlovák Nemzeti Tanács által kibocsátott törvények biztosították (ez utóbbiak nem egyszer megelőzték a prágai intézkedést). Edvard Beneš rendelkezései elsősorban a németeket sújtották, azonban a magyarokról sem feledkezett meg. 1945. május 14. és október 27. között 143 dekrétum született, melyek közül 13 közvetlenül, körülbelül 20 közvetve érintette a két kollektívan bűnösnek tekintett etnikumot.

Ezek közül valószínűleg Beneš 1945. augusztus 2-án kiadott 33. elnöki dekrétuma járt a szlovákiai magyarság számára a legsúlyosabb következményekkel. A rendelet – híven a kassai programban megfogalmazottakhoz – aikusan megfosztotta őket állampolgárságuktól, ami a nyugdíj és más állami járadékok megvonását, az állami alkalmazásból való elbocsátást is maga után vonta. A magyar nemzetiségű magánalkalmazottak elbocsátását egy júniusban kiadott rendelet írta elő. Betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztották a magyarok bankbetétjeit. Lehetővé tették és szabályozták a németek és magyarok földjeinek elkobzását, melyekre cseheket és szlovákokat telepítettek.

A magyar kisebbséget sújtó intézkedések

Kényszermunka, deportálások

A szudétanémetek teljes kitelepítését követően, 1946 tavaszán megkezdődött a „munkaerő-toborzás”. A Szlovák Telepítési Hivatal által kidolgozott elképzelések szerint, Szlovákia magyar járásaiból minden magyar nemzetiségű személy „átcsoportosítására” sor kerülhetett. A tömeges deportálások 1946 novemberétől 1947 februárjáig tartottak. Ebben az időszakban 44 ezer személyt (férfiakat, nőket, gyerekeket és öregeket) szállítottak fűtetlen marhavagonokban Csehországba.

Az akció végrehajtását a hadsereg segítette. A sokszor napokig tartó utazás után a csehországi vasútállomásokon valóságos emberpiacot tartottak, ahol a cseh gazdák kiválaszthatták az igényelt munkaerőt. A deportáltak vagyonát az állam ún. bizalmiak számára utalta ki, akik kezdetben a vagyon kezelői lettek volna, idővel pedig tulajdonosai is. A bizalmiak zöme volt partizánokból és az északi járásokból „kolonistának” jelentkezőkből állt.

Lakosságcsere – a kitelepítések

A magyarok kényszermunkára való elhurcolása része volt a Magyarországra irányuló nyomásgyakorlásnak, amelynek célja a lakosságcsere-egyezmény végrehajtatása volt. A lakosságcsere terve azután vetődött fel a csehszlovák vezetésben, miután a potsdami konferencián illetve a párizsi békekötést megelőző tárgyalásokon elutasították a magyarok egyoldalú kitelepítését – ellentétben a hárommilliós német kisebbséggel.

A Szovjetunió támogatásával végül sikerült rábírni a magyar kormányt, hogy 1946. február 27-én aláírja az erről szóló egyezményt. A Gyöngyösi János magyar külügyminiszter és Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár által aláírt egyezmény értelmében, a csehszlovák hatóságok annyi szlovákiai magyart voltak jogosultak Magyarországra áttelepíteni, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezett a Szlovákiába való áttelepülésre. Az egyezmény megkötése után a szlovák hatóságok nagyarányú toborzási akcióba kezdtek a Magyarországon élő szlovákok körében. Érveiket elsősorban arra alapozták, hogy a többnyire szerény vagyonú szlovákok számára jól működő gazdaságokat és könnyebb életet ígértek.

A Magyarország számára rendkívül hátrányos egyezmény szerint a magyar fél vállalta, hogy a meghatározott kvótán felül átveszi a háborús bűnösöket is. Ezzel visszaélve a csehszlovák bíróságok tömegesen vonták felelősségre a háború alatt állítólag elkövetett bűneikért a felvidéki magyarokat, s végül több mint 70 ezer személyt írtak össze, akinek háborús bűnösként kellett volna elhagynia szülőföldjét. Csehszlovákia végül a deportálások elindításával bírta rá a magyar kormányt a lakosságcsere lebonyolítására, amely 1947 áprilisában kezdődött a dél-alföldi szlovákok és a mátyusföldi magyarok kicserélésével.

A vasúti szerelvények naponta szállították összes ingóságukkal együtt a kijelölt családokat hazánkba. Óriási különbség mutatkozott a hátrahagyott vagyonban. Mivel a szlovák hatóságok általában a módosabb gazdákat jelölték ki az áttelepülésre, a szlovákok által Magyarországon hagyott 15 ezer kataszteri holddal s 4400 lakóházzal szemben a Magyarországra áttelepített magyarok 160 ezer holdat és 15 700 lakóházat hagytak maguk mögött. Az utolsó áttelepülők 1949 nyarán lépték át a csehszlovák–magyar határt.

(forrás: komarom.hu)