Mix 2020. 11. 16.

A korlátozások időszaka hozhatja el Laboda Róbert harmadik kötetét

A 2019. októberében útjára indult és azóta is nagy népszerűségnek örvendő #LABODA című műsor már a második évadánál tart a szlovák STV csatornán. A közéleti és kulturális műsor szlovákiai magyar személyeket, intézményeket és társulatokat igyekszik bemutatni heti rendszerességgel. A televíziós munkája apropójából beszélgettünk Laboda Róberttel, a tanárral, rendezővel, költővel, slamerrel és a műsor házigazdájával, akitől azt is megtudhattuk, újabban harmadik kötetén is aktívan dolgozik. 

Az első 8 adás sikere és népszerűsége után úgy döntött a szlovák köztévé, hogy egy második évadot is berendel műsorodból, mely október 14 óta minden szerdán 15:00-tól látható a STV2 csatornán. De hogy jött egyáltalán a #LABODA ötlete? 

Én elég önmegvalósító ember vagyok, de ennyire azért nem, hogy kitaláljam, lesz egy félórás műsorom a szlovák köztévében, aminek az lesz a címe, hogy Laboda. (nevet) Soha nem gondoltam volna. Eredetileg nem is az STV-re készült a műsor, de azt a visszajelzést kaptuk a pilot videóra, hogy ezt lehet hiba lenne csak a YouTubera gyártani. Alapvetően azt gondoltam, hogy hiánypótló egy ilyen műsor.

Ne legyünk gyávák vagy kishitűek, mutassuk meg egymást.

Jelenleg pedig ennél jobb közvetítési módszert nem tudok kitalálni erre. Úgy gondolom, hogy a kultúra itthon is mindenkié. Nagy szívfájdalmam azonban, hogy nem mentem még forgatni szülőföldemre, Gömörbe és keletre, Kassa környékére. De az biztos, hogy fogok. 

Bár a színpad és a szereplés egyáltalán nem idegen a számodra, eddig merőben más szerepekben ismerhettünk téged. Nehéz volt akklimatizálódni ehhez az új formához? 

A kezdetben megvoltak a gyerekbetegségek és a nehézségek. Anyám meg is jegyezte, hogy sokat piszkálom az orrom. (nevet)

Az első forgatásom a dunaszerdahelyi táncháztalálkozón volt és reggel fél 11-től este fél 7-ig forgattunk. Én úgy jöttem haza, mintha meglőttek volna. Felhívtam anyámat és mondtam neki, hogy ez jó, meg minden, de lehet nem nekem való. Kilenc órát forgattam 20 percért. Belesültem a kérdésekbe, hibákat vétettem és döcögős volt. Azonban minden gyerekbetegséget, amit az első évadban megélt ez a műsor, mostanra talán már sikerült levetkőzni és szép úton vagyunk. Már van, hogy egy óra alatt leforgatjuk az anyagot és olykor egy nap akár két beszélgetést is megcsinálunk. 

Az eddigi adásokban számos kulturális és közéleti szereplővel beszélgethettél, köztük Kerekes Vicával, a Csali néptáncegyüttessel, vagy a Komáromi Jókai Színház igazgatójával és színészeivel. Melyik beszélgetés tartogatott számodra igazi különlegességet? 

Mikor az első két adásban számomra is új és szűz területre kerültem, például a dunaszerdahelyi táncháztalálkozóra, vagy egy rendkívül mély beszélgetésem volt Bandor Évával, akkor jöttem rá, hogy mi itt vagyunk egymásnak, csak nem tudunk egymásról. Tudjuk, hogy ki kicsoda, de igazán nem ismerjük egymást. Rettenetesen kiváltságosnak érzem magam, hogy ezek mellett az emberek mellett állhatok és forgathatok velük. Olyan embereket ismerek meg, akik komolyan veszik a szakmájukat, legyen az közéleti vagy kulturális.

Azon kívül, hogy jelenleg a nagyközönség leginkább televíziós házigazdaként ismer, tanárként dolgozol az Eötvös utcai alapiskolában, vezeted az iskola és a komáromi VMK színjátszócsoportját, drámát írsz, korábban kiadtál két kötetet és slameltél is. Hogy fér meg ennyi minden egymás mellett, hogy néz ki egy napod és jelenleg mi az, ami a leginkább vagy? 

Most a legújabb, amit az STV-n a műsorom alatti leírásban láttam, hogy influencer vagyok. Utánajártam, hogy mit is takar ez a jelző….no, hát én biztos nem vagyok influencer. (nevet) Nem mondanám, hogy könnyű ennyi mindent csinálni. Lelkileg is el lehet fáradni benne. Például egy átlagos keddi napon, amikor van 6 órám, akkor 6 órán át tanár vagyok. Aztán mondjuk rendezek a VMK-ban, utána meg elmegyek forgatni és a nap végére az emberi kaméleon összes fázisát végigjárom. Amikor egy ilyen nap után hazajövök, van, hogy én sem tudom, ki vagyok. De így, 35 évesen már talán kijelenthetem, hogy vagyok, aki vagyok. És már nem akarok tetszeni.

De most úgy gondolom, hogy leginkább egy egyszerű tanító vagyok, aki jól akarja végezni a munkáját. 

Az Eötvös Utcai Alapiskola előtt a Munka Utcai Alapiskolában tanítottál, ahol rendkívül eredményes éveket élhettél át, elsősorban a szavalóversenyek és a színjátszás területén. Szavalóid rendszeres résztvevői a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Verseny országos döntőjének, színjátszócsoportjaid pedig évről évre nagyszerű eredményekkel térnek haza a Duna Menti Tavasz országos gyermek báb- és színjátszófesztiválról. Milyen érzésekkel érkeztél az Eötvös utcai iskolába így, hogy egy új helyen, mondhatni ismét az alapoktól kellett építkezned? 

Mikor elkerültem az Eötvös Utcai Alapiskolába, volt bennem egy bizonyítási vágy. Aztán mikor elkezdtem foglalkozni a gyerekekkel, azt tapasztaltam, hogy ugyanazok a csillogó szempárok fogadnak és ugyanaz a meghitt, szerető légkör vesz körül, mint a Munka utcán. Hosszú távon szeretnék felépíteni valamit, ezért nem voltak különösebb elvárásaim az első évben. Ennek ellenére rögtön sikerült megnyernünk a gyémántsávot a Duna Menti Tavasz versenyen. Egyébként véleményem szerint is ez volt az egyik legjobb előadás, amit kiadtam a kezeim közül. Zsidek Pali barátom nélkül azonban nem sikerülhetett volna. Együtt raktuk össze a darabot és rengeteget köszönhetek neki. Csak és kizárólag tiszta szeretetből indítottam el a színjátszó kört és ezt valószínűleg a gyerekek is érzik. Előadás közben sem szoktam rettegni és még ha el is rontanak valamit, én is csak nevetek. Úgy gondolom, hogy szöveg nélkül is születhet előadás, ezért 70%-ban mozgásszínházat csinálok. Nem a szövegek mennyiségével, hanem azok intenzitásával terhelem őket és a szavak hatásával játszunk sokat. A lényeg, hogy élvezzék, amit csinálnak, ugyanis ebben a korban dől el, hogy fontos lesz-e nekik a színpad, és, hogy legközelebb is ki akarnak-e majd oda állni. Úgy gondolom, a leghálásabb dolog gyerekekkel dolgozni. Amikor tudsz nekik olyat adni, amit később fel tudnak használni és csillogó szemekkel távoznak a próbákról, az csodálatos érzés.

A jelenlegi korlátozások azonban nem teszik lehetővé újabb előadás készítését. Hogy éled meg tanárként ezt az időszakot és mit látsz a gyerekeken ezzel kapcsolatban?

Hiányzik a gyerekszínjátszás és hiányoznak a pillanatok, amikor gyerekeket látok bolondulni a színjátszás iránt. Az biztos, hogy nehéz lesz visszahozni nekik mindezt.

Nagyon nehéz, hogy minden csak történget, de nem történik semmi, hiszen jelenleg csak egy pillanatig lehet elhinni dolgokat.

Elindultunk, aztán le kellett állni, majd újból nekiugrottunk, hogy ismét leálljunk. Most úgy érzem, hogy túl sok energia van a semmiben. Egyébként hazudnék, ha azt mondanám, hogy a gyerekeken ezt nem érezni. Ugyanúgy hat rájuk a jelenlegi helyzet. Mióta tanítok, ettől mosolytalanabb korszakra nem emlékszem. Még az alsó tagozatosok is depressziósak. Nem nevetnek, nincs miért rájuk szólnom, hogy ne rosszalkodjanak. Egy gyerek sokkal érzőbb lény, mint azt a felnőttek gondolják. Főleg egy elsős gyereknek lesz nehéz túltennie magát ezen az időszakon, hiszen nincs összehasonlítási alapja és fogalma sincs róla, hogy milyen maszk nélkül az iskola. Ezért is nagyon drukkolok nekik.

Evezzünk kicsit vidámabb vizekre és menjünk vissza a múltba. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a 2014-es, Budapesten megrendezett 3. Országos Slam Poetry Bajnokság hozta meg számodra a hírnevet, ahol a 3. helyezést érted el. Akkor egycsapásra tulajdonképpen egy fél ország ismert meg téged. Az utóbbi időben azonban kicsit távol maradtál a slam poetrytől. Tervezed a visszatérést? 

Dehogyis. (nevet) Viccet félretéve, 2014-től a slam poetry által jó páran belecsöppentünk egy más világba, hogy milyen az, amikor elszállnak kicsit a lovak és akkortájt azt hittem, enyém a világ. Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem. De ez egy nagyon hasznos tapasztalás volt és jó, hogy ez már a hátam mögött van. És most veszem észre, hogy a 2014-es LabodaRobi mennyi embernek a bögyében lehetett. Rengeteget köszönhetek a műfajnak, de így, visszanézve és visszahallgatva önmagam…hát, minimum modoros voltam. (nevet)

De nem fogok rajta búslakodni, hogy milyen voltam és nem is szégyellem magam. Viszont már korántsem járnám végig mégegyszer azt az utat, amit akkor. És nem is vágyakozom vissza. Akkor azt hittem, hogy abból a mézesmadzagos lila ködből nem fogok már visszajönni. De nem így történt és egyre jobban azt érzem, hogy most vagyok a legtisztább. 

2015-ben a debütáló, Túlzások című köteted nagy érdeklődést váltott ki és rövid idő alatt elkapkodták a könyvesboltok polcairól. Ezt követően az Én csak néztem köteted mondhatni kicsit váratlanul, mindössze egy évre rá jelent meg és szintén nagyon jó visszajelzéseket kapott. Azóta viszont mintha egy kicsit elcsendesedtél volna. Ez egy vihar előtti csend? Várható esetleg egy újabb kiskönyv a jövőben? 

Most, hogy ez a járvány egy kis megálljt parancsolt, most tűnik fel, hogy mennyi mindennel foglalkoztam. Ahhoz képest pedig, hogy két év alatt kiadtam két kötetet, eltelt 30 hónap és nem írtam verset. A közelmúltban viszont töröltem magam a közösségi média valamennyi felületéről és újból elkezdtem érdemben alkotni. Alapjáraton két dologról tudok írni, ami tetszik és ami felhúz. És mostanában sokkal több minden húz fel, mint ami tetszik. De ezeknek a verseknek se tematikában, se hatásuknál, se jellegüknél fogva semmi közük a mostani pandémiás időszakhoz. Egyszerűen most van időm arra, hogy megírjam ezeket a verseket és azokat, amivel le akarok számolni és amitől meg akarok szabadulni. Szerencsére gördülékenyen és könnyeden jönnek ki belőlem.

De ahogy én, úgy ezek a versek sem akarnak már tetszeni. Mást akarnak.

Viszont már nem vagyok hajlandó megírni önmagam tragédiáját és a múltban barangolni. Mint sokan, én is várom azt a könyvet, amiért érdemes volt elkezdeni írni. Ebben pedig most érzem ezt a lehetőséget.

(György Ádám; megjelent: az AhojSzia havilap novemberi számában)