Az emlékek bennünk élnek tovább
Mostanában egyre intenzívebben tör elő belőlünk az emlékezés, hiszen Mindenszentek és Halottak napja közeleg.
Mindenkinek nyugszanak szerettei a temetőben. Oda, ahova emlékezni járunk, leróni a kegyeletünket. Mécsesekkel, gyertyákkal, virágokkal a kezünkben indulunk, s az érzések egyénre szabva is felemásak lehetnek. Vannak szerencsések, akik „csak“ távolabbi rokonokat látogatnak meg, de akadnak olyanok is, akik a hőn szeretett édesapához, édesanyához, testvérhez igyekeznek.
A szerencsésebbek közé tartozom, mivel a közelebbi rokonaimhoz még szólni, fordulni tudok. Igaz, a szüleim már idősebbek, de sosem hagytak-hagynak egyedül-amíg élnek, örömben-bánatban mindig mellettem állnak. Sajnos, a nagymamám már valahonnan fentről figyel, de még mindig visszacsengnek a halálos ágyán ajkait elhagyó, utolsó mondatai: „Kisfiam, fogadj szót és nagyon vigyázz magadra!“ Halálhíre nagyon megrázott! Szép kort megélt. Viszont ez nem gyógyír a sebekre. Sokan hamar „regenerálódnak“: úgy testileg, mint lelkileg. De nekem mindez nem megy. Hiszen a második édasanyámra emlékezem, aki kiskoromtól kezdve: minden nap „elkészített“ az iskolába, hetente többször faluról Komáromba kísért, s ha pajkosan azt lódítottam, hogy nem bírom már el az „anyagitárt“, még azt is hozta. Persze párszor kiborult, s meghúzkált, de visszagondolva: megérdemelten.
A kilencedik X-hez közeledve már sokszor félt egyedül. Ki-kinézett az ajtón, amikor egy sodort bagót pöfékeltem, s inkább odajött, hogy ne legyen egyedül. Nem kellett volna félnie. Hiszen fiatalon elvesztette a férjét: a nagyapámat, amikor édesanyám még csecsemő volt. Tisztességben-becsületben felnevelte egyedül, s eszébe sem jutott soha, hogy más férfi társaságát keresse, az élvezeteket hajhássza. Mindig reménykedett, hogy a Don-kanyarból még van visszaút. Hadiözvegyként, egyszerű munkásként, egy lánygyermeket felnevelt, kitaníttatott, s a két unoka is csak könnyekkel a szemeikben, csak a jóról emlékezik rá.
S hogy vigyáz rám? Fentről biztosan, s a rózsfüzére, amelyet a halála napja óta a nyakamban hordozok: a helyes, számomra kijelölt irányt mutatja…
