Blog: Mit üzen a történelmünk?

Emléknapot ülünk Április 12-én, miután a Magyar Országgyűlés elfogadta azt a törvényjavaslatot,
miszerint ez a nap a felvidéki kitelepítettek emléknapja legyen. Egyetemes magyar történelmünk
szomorú időszaka ez, mégis szinte sokan az anyaországban nem tudják miről is van szó.

Fájó az emlékezés azoknak, akik átélték az akkori borzadalmakat, a fehérlap kézhezvételét, a
gyors összerakodást, a község körülzárását, a gyűjtőhely nyomasztó hangulatát, a marhavagonok
nyomorúságos világát és az „új urak” rabszolgatartó módszereit… És nekünk, akik csak hallomásból,
esetleg az idősek elbeszélése után szereztünk tudomást a magyar kálváriáról, vajon mit üzen a
múlt? Tudjuk-e értékelni őseink kiállását, önbecsülésüket, helytállásukat, magyar nemzetiségükhöz
való ragaszkodásukat? Kérdések sokasága, amelyre választ keresünk, választ keresnek azok is,
akik nem tudják hová tegyék azokat a fogalmakat, hogy: kitelepítés, Beneš-dekrétumok, kassai
kormányprogram…

Gimnáziumi éveim alatt történt, hogy készültem egy történelmi versenyre a deportálások kapcsán.
Nyugodjék Marczell Béla bácsi segített nekem és Kisudvarnokban elvitt egy családhoz, akiket
érintett a kitelepítés. Megdöbbenve hallgattam a történteket és bizony közben el-elsírták magukat.
Emlékezés Diablicére címmel írtam meg fogalmazásomat és közben próbáltam belegondolni
gimnazista fejjel mi is történhetett akkor, de nem ment. Sem akkor, sem most! Egyszerűen azok,
akik nem élték át azokat a borzalmakat, nem tudhatják-nem tudhatjuk mit kellett a felvidéki
magyaroknak átélniük az embert próbáló mínuszokban, a nagy magyar és a nagy cseh télben.
Viszont kötelességünk, hogy emlékezzünk és kiálljunk jogaink érvényesítése mellett és mindannyian
követeljük a háborús bűnösség eltörlését!

A Magyar Távirati Iroda 1946. december 21-én az alábbi tudósítást adta ki:

Tovább folyik a magyarüldözés Szlovákiában

Az elmúlt hét látszólagos eseménytelensége után Nyugat-szlovákiából újabb községek Id. ürítésének
hire érkezett, December 10-e és 16.-a között karhatalommal a következő helységek magyar családjait
szállították el Szudétavidékre: Nagyszarva, Kisszarva, Dióspatony, Nagylég, Kis-lég, Pozsonypüspöki
és Dunaszerdahely. Csupán Dunaszerdahelyről 320 családot vittek el. Az Úszor-környéki községek
kiürítését – a menekültek szerint – 45 vasúti kocsival, Pozsonypüspökiét 35 vagonnal és 65
tehergépkocsival bonyolították le. Egyelőre nem vitték el azokat, akik reszlovakizáltak és nem vitték
el az 5 holdon felüli gazdákat.

Csak egy röpke adalék a csallóközi kitelepítések krónikájából, amelyet büntetlen megtehettek a
csehszlovák hivatalnokok és az átállt partizán magyar és reszlovakizált egyének. Akik aztán beülhettek
a magyar gazdák házaikba és megkapták bőséges jussukat új uraiktól és szolgálhatták a rendszert
besúgásokkal, feljelentésekkel.

Mindannyian ismerünk olyan személyt, akit vagy elhurcoltak, vagy pedig leszármazottjai mesélték
el a szörnyű gaztettet a csehszlovákok részéről. Álljunk meg egy néma percre és emlékezzünk rájuk,
képzeletben szorítsuk meg a kezüket és köszönjük meg példamutatásukat, helytállásukat! A nehéz
idők összekovácsolják a nemzetet és az embereket, így lehetett ez annak idején is, amikor ki-ki a

maga módján segítette az üldözött magyarokat. A helytállásra pedig ma is szükségünk van!

Számomra a felvidéki kitelepítettek emléknapja kötelességet ró rám. A mai napig hatályos Beneš-
dekrétumok eltörlését és a kitelepített magyarok kárpótlását szorgalmazni kell minden lehetséges
fórumon! Háborús bűnösként kezelnek, másodrendű állampolgárként (amennyiben nem veszik el az
állampolgárságot) a saját szülőföldünkön mind a mai napig. A szavaknak is és az emlékeknek is van
súlya és ereje. Vajon képesek vagyunk rá, hogy szavainknak megfelelő nagyságú súlya legyen és a
felvidéki magyar kitelepítettek megkapják a jogos bocsánatkérést és a kárpótlást? Rajtunk áll…!

(Karaffa Attila)