Blog: Szlovákiai magyar: Neked annyi!

A szlovákiai magyarság lassan, de biztosan halad történetének vége felé. A határok mögé szakadt nemzetrész ezen hányada ugyanis elolvad. Lassan, de biztosan. A saját hibánkból.

Lehetne persze a politikusokra fogni az egészet, de a választott képviselők mindig az állampolgárok másai. Egy Slota vagy Mečiar azért futhatott be akkora karriert, mert hasonló karakterekből a választók között is van néhány ezer, s szeretik őket.

Minden ütés tehát amelyet ránk mérnek, valamit képvisel. Amikor éppen nemzetiségi jogainkat csorbítják, akkor több tízezer ember szavazatát képviselő pártok döntenek választóik érdekében. A magyar ugyanis csak akkor jó, ha befogja a pofáját. Ezt tisztán látjuk, nézzünk vissza azokra a kormányokra, amelynek magyar tagjai is voltak.

Valamit kaptunk, amiről mindig el kellett mondanunk, kevés. Azt hittük, bele is kell nyugodni, hogy több nem várható. Belenyugodtunk. Ahogy elfogadtuk azt is, hogy üzleteinken csak szlovák felirat legyen. Pedig a törvények nem akadályozták a magyar nyelvű verziót. Mi viszont inkább legyintettünk, hogy úgy is mindenki megérti a szlovák szöveget. Legyintettünk egyszer, kétszer, háromszor, talán félmilliónyian legyintettünk összesen vagy milliárdszor.

Ezt szokták közömbösségnek nevezni. Az emberi egzisztencia veszélyes betegsége. Amikor már nem érdekel bennünket egy dolog. Hagyjuk, hogy minden menjen abba az irányba, amelyet mások diktálnak. Persze örülünk, hogy az elmúlt hónapokban voltak olyan civilek, akik megmutatták, lehet másként is. Az viszont nagy kérdés, hogy akcióik igazándiból mennyi embert szólítanak meg. Felfogja az egyszeri átlagpolgár, hogy tényleg tehetünk valamit?

Sajnos attól tartok, hogy nem. A gazdasági válság bugyraiban fulladozó embernek nincs arra ideje, sem kedve, hogy ezzel foglalkozzon. Élni szeretne, tisztességes körülmények közt. Olyanok közt, amelyet talán nem is ismer, vagy nem is létezik.

A szlovákiai magyar nem csángó, aki mélyen elkötelezett. Mi már csak egy bizarr világ polgárai vagyunk, kiábrándultan, néha jogainkért harcolva, nagy remények nélkül. A néhány elkötelezett ugyanis nem elég. Hiába a kultúrát magas szinten képviselő csoportok, a felvidéki magyar hamarosan elfogy. Lassan, de biztosan.

Annyi lesz nekünk. A mérget pedig mi adjuk be testünkbe. Akkor amikor hallgatunk, s nem igyekszünk elmondani hangosan, számunkra az együttműködés nem a zsíros bödön melletti hely, nekünk szükségünk van bizonyos jogokra, hogy úgy érezzük, a 21. században élünk. És még talán annyit sem fogunk kérni, hogy szeressenek bennünket! Egyszerűen csak váljon természetessé Szlovákiában is az, ami máshol lehetséges.

Néha elhiszem, hogy van jövő és nem olvadunk el vagy be. Talán abban is reménykedem, hogy még meg nem született gyermekem fia és lánya magyar iskolába járhat a Csallóközben.

Legyen nekünk is álmunk!

(Rajkovics Péter, szú)