Búcsúznak a Selye János Gimnázium végzősei – II. rész

A IV.D osztály búcsúzója

Úgy érzem, minden túlzás nélkül mondhatom, hogy kivételes osztály volt a miénk több szempontból is. Amikor 2016 szeptemberében átléptük a Selye gimi kapuját, nem gondoltuk, hogy mi vár ránk. Elképzeléseink voltak ugyan, de mindannyiunk nevében mondhatom, hogy az élet és a sors jócskán felülírta ezeket.

Gimnazista pályafutásunkat a biologikumban kezdtük, telve ambíciókkal, tudásvággyal és kiegészülve néhány kitömött állattal. Már akkor, ott összekovácsolódott a csapatunk, Musitz tanárnő pedig csak rásegített erre fiatalos lendületével. Hamar kiderült, hogy az előttünk álló 4 évet egy olyan osztályközösségben fogjuk eltölteni, ahol mindig van kire büszkének lenni. Legyen itt szó sportolókról, világbajnokokról, zenészekről, művészlelkekről vagy olyan hétköznapi hősökről, akikre mindig mindenki számíthatott. Az avatást is megnyertük, amit azért fontos megemlíteni, mert mi voltunk hosszú idő után az első D-s osztály, akinek ez sikerült. CSAK A DÉ!

Második elején leköltöztünk a postaszárnyba, ahol otthonossá tettük az egész osztálytermet. Fúrtunk, faragtunk, festettünk, képeket nyomtattunk, míg végül elkészült a „fészek“. FOCUS! – állt a motiváció a tábla felett, de ez néha igencsak nehezen ment mindnyájunknak.

Nagyon sok olyan eseményen vettünk részt osztályként, ahol életre szóló élményeket és emlékeket szereztünk. Ilyenek voltak az osztálykirándulásaink, az exkurzióink és a testvérkedések. Hatalmas élmény volt az erdélyi testvérosztályunknál eltöltött pár nap, a közös traktorozás és túrázás a csodaszép tájakon. Igyekeztünk mi is hasonlóan pörgős és élménydús programot összeállítani nekik, így jutottunk el például egy DAC-meccsre is. Akkor és ott éreztük át igazán, hogy „Mi egy vérből valók vagyunk!“

Ahogy írom ezeket a sorokat, elözönlenek az emlékek és rá kell jönnöm, hogy az együtt átélt évek történéseit szinte lehetetlen összefoglalni. Mi együtt nőttünk fel, együtt formálódtunk, csiszolódtunk és váltunk azzá, akik ma vagyunk. Nagy szerepe volt ebben tanárainknak is, akiknek ezúttal köszönetet mondunk, hogy tanítottak és neveltek minket, megosztották velünk tapasztalataikat és életbölcsességeiket. Külön köszönet illeti az osztályfőnökünket, aki nélkül nem jöhettek volna létre a csapatépítő közös reggelizések, Dixitezések, a jótékonysági akcióink és azok környezetvédelmi törekvések, amikkel hozzájárultunk egy szebb jövő létrejöttéhez. Mindezek olyan fontos momentumok voltak, amelyek meghatározták az egész osztályközösség hangulatát, családiassá tették azt.

Nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy mi történelmet írtunk. Vagyis nem írtunk. Érettségit legalábbis nem. Dolgozatokat annál inkább, amik akkor fejtörést és néha szívritmuszavart okoztak mindnyájunknak, de jelenleg már csak mosolygunk magunkon és ezeken a helyzeteken.

A decemberi szalagavatónk volt a gimis létünk megkoronázása. Aznap minden rólunk szólt, mindenki érezte az a bizonyos emelkedett hangulatot, amire úgy vártunk. Éreztük, hogy felnőttünk, és megható volt mindezt megünnepelni családunk, tanáraink és barátaink körében. A GIMISZ-ből, a lírai színpadból, a palotásból és a keringőből is kivettük a részünket, méltó módon helytálltunk mindenhol.

Nem gondoltuk, hogy így lesz vége. Szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy számunkra a gimnazista évek egyik napról a másikra, váratlanul fejeződtek be. De mi nem így búcsúzunk. Mi tudjuk, hogy ez még nem a lezárás. Fogunk mi még találkozni, együtt sírni, koccintani, ölelkezni és emlékezni mindarra a jóra és kevésbé jóra egyaránt, amelyeket együtt átéltünk.

Sok sikert és jó egészséget kívánok mindenkinek és bízom a mihamarabbi találkozásban!

Juhász Eszter