Búcsúznak a Selye János Gimnázium végzősei – IV. rész

Érzések, emlékek egy ElitosztAgos szemével (A IV.A osztály búcsúja)

Ez a cikk egy emlékezés. Az élményeimet és érzésimet próbáltam leírni leginkább az osztálytársaimnak, és köszönetként az osztályfőnökünknek és a tanári karnak, hogy végig velünk voltak a gimnáziumi éveink alatt.

Ahogy átnéztem a sok-sok fotót a ballagási videóhoz, rájöttem, mennyire megváltoztunk. Még mindig ugyanazok vagyunk, de mégis mások. Határozottabb, élesebb arcvonásokkal. A fiúk megférfiasodtak. A képeket nézegetve rájöttem, hogy sokkal több emlékem fűződik az osztályhoz, mint amit eddig tudatosítottam. Nemcsak azokhoz az emberekhez, akik a legközelebb kerültek hozzám, hanem a többiekhez is, hiszen együtt, közösségben éltük meg ezt a négy évet és minden eseményét.

Azt hiszem, nem telt el sok idő, hogy összerázódjunk az első évfolyamban. Emlékszem, az első héten milyen izgalommal vártam, hogy megismerjem az osztálytársaimat és a tanárokat, hiszen az éppen akkor elballagott testvéremtől már sokat hallottam róluk. Eszembe jutnak az első órák, ahogy a kémia tanárnő berohant az osztályba, én meg szinte kiestem a padból a hirtelen szóáradattól; amikor először vonszoltuk fel magunkat informatikára a harmadik emeletre, és tudatosítottuk, hogy milyen jó, hogy a földszinten van az osztályunk. Vagy éppen az emlékezetes szlovák órák, azt hiszem, mindig nevetni fogok a „Krava, muuu” dallamának hallatán. Fokozatosan megismertük a fizika órákat, és azt, hogy a tanárnő milyen jól ötvözi a humort a szigorral, és milyen jól le tudja rajzolni a könnyen gördülő kiskocsikat. Sok emlék és sok öröm, no meg bánat köt az osztályunkhoz. Sokat kellene még mondanom, de sajnos akkor kifutnék a keretek közül, így a többi tanárnak és tanárnőnek egyszerűen csak köszönöm a tanítást és türelmet.

Sokat megélt osztály vagyunk, azt hiszem. Az első évben egy pályázatot nyert nekünk az Osztályfőnökünk, Farkas Enikő tanárnő, köszönjük Neki még egyszer. Így a Balaton mellett egy hosszabb osztálykiránduláson vehettünk részt, ami egyben egy kis sporttábor is volt. Nem felejtem el sosem a második évben rendezett sítúránkat, azt hiszem mondhatom, hogy ennyit és ilyen jókedvvel még nem társasoztam életemben. Az egyik legmeghatározóbb kirándulás számomra az erdélyi testvériskolánkhoz való látogatás volt. Bármilyen furcsa, de a buszút az, ami eszembe jut. Kétszer 14 órás közös utazás alatt sok minden történhet. És nagyon köszönöm mindenkinek a megértést, az egész négy évre vonatkozólag-azt hiszem, tudjátok, mire értem.

Nem hagyhatom ki a koszorúcskát sem a sorból, ami szerintem közelebb hozott minket egymáshoz, hiszen a tanuláson kívül is együtt volt (majdnem) az egész osztály. Külön élmény volt, amikor közösen barangoltunk Csodaországban. Kiderült, hogy tudunk maradandót is alkotni közös erőfeszítéssel. A prágai kirándulás leginkább a rántotta emlékét ébreszti bennem – vagy Fanni mi is a neve?- és a közös maffiázást. Tanárnő, szuper polgár volt, köszönjük, hogy megtisztelt minket. Persze, ezek mind az én emlékeim, lehet, hogy Ti, kedves osztálytársaim máshogy látjátok. De talán ebben rejlik egy osztályközösség szépsége, hogy mindenki más, mégis együtt harcolunk és együtt éltük meg ezeket az élményeket. Remélem, felidéződik Bennetek pár emlék, ami majd elindít egy kis nosztalgiázást, így is közelebb hozva minket egymáshoz.

A negyedik év első fele főleg a szalagavató lázában telt, nagyon gyorsan elértünk hozzá. Azt hiszem, mindig emlékezni fogok a segítő kezekre, és persze a bálra, a közös ünneplésre. Az év vége kicsit máshogy ért minket, mint azt vártam. Fáj, mert sok jó dologból is kimaradunk a nehézségek mellett, az utolsó hónapok izgalma és készülődése közösen sokkal jobb lett volna. Nem tudjuk, mi lesz a ballagással, nem tudunk szerenádozni, elbúcsúzni. Ezek a dolgok már ebben a formában kimaradnak az iskolás éveinkből, de remélem, hogy lehetőségünk és hajlandóságunk lesz még valamikor pótolni őket és lezárni ezt a négy izgalmas évet. Külön köszönöm az osztályfőnöknek, aki annyit dolgozott a háttérben, és hogy ilyen sokat tett értünk. Igaz, hogy nem volt mindig zökkenőmentes a kapcsolatunk, időközönként a felhők tornyosultak, de azért „anyánk” volt, hisz a legjobbat akarta nekünk.

Az bizonyos, hogy nagyon hangosak voltunk, sokszor dübörgött a folyosó miattunk. Most csak nevetek, de talán kicsit szomorkodom is, hisz mondhatjuk, hogy az évek során kulturális sokkot kaptam a szünetekben kedves fiúosztálytársaimtól a modern zene terén. Köszi, fiúk, sokat segítettetek abban, hogy türelmesebb és elfogadóbb legyek, persze leszámítva pár incidenst – mondjuk a Négy évszak kissé furcsa verzióját. Emlékezetesek voltak a bálozások is, a közös és az egyéni „bentalvások”… De ez maradjon a mi (nyílt) titkunk.

Végezetül, sokat tanultam, kitágult a látóköröm, és ezért hálás vagyok a tanári karnak. Emellett sokat fejlődtem az osztályközösségünk hatására is, ezért Nektek is köszönöm, hogy befogadtatok, és hogy egymás mellett lépkedhettünk ezidáig az úton. Most az utak szerteágaznak, de én bízom benne, hogy újra kereszteződni fognak a távolabbi jövőben, és akkor majd boldogan emlékezünk a közös időre.

Ad revidendum 2025

Egy utolsó emlék a koszorúcskáról:

Látja, Tanárnő, táncolni már megtanultunk,

Még ha nem is mindig megy a lépés

És néha-néha megbotlunk.

Éppenséggel nem vagyunk egy mintaosztály,

-Utánunk a vízözön-, de hát valljuk be:

Ilyen ez a korosztály.

Ám, mint látja, tudunk mi pontosan is lépni,

Énekelni, számolni, nevetni,

És a másikat mindig megsegíteni.

S bár tudjuk, a szünetek kissé hangosak

Ne tessék haragudni, csak azt szeretnénk,

Hogy ne legyenek laposak.

És ha röpül is a flájing fájv, ha el is talál,

Mi azért tudjuk,

Hogy ha kérjük, megbocsát.

Köszönjük, hogy szeret minket, és hogyha kell, megfenyít,

De jobb szeretjük, hogyha vidám, hisz az minket is felvidít.

Oros Boglárka Sára