Úgy buliztunk régen, s így megy ez ma

Elnézve a mai fiatalságot, némi hasonlóságot, de rengeteg különbséget is felfedezni vélhetünk a régi korok és a mai partik közt. A bulizó közönség sosem fázik, sosem fárad el, és sosem adja fel.

Ha nincs diszkó, kertipartit vagy házibulit szervez, ha azt sem szabadna, mindezt titokban teszi (#covid). Ha pedig bombariadó miatt az utcára tessékelik a tömeget, akkor kint háborítják fel az éjszaka csendjét. Ahogy a minap tették a sportcsarnok előtt. Elnézve a bulizó közösséget ihletődött a cikk, hogy ment ez a mi időnkben, és hogy néz ki ez ma?

Az öltözék

Bár a fiatalok valahogy sosem fáznak, azért a mi időnkben divat volt a lányoknak harisnyát felvenni és a derekat eltakarni. Persze a dekoltázs kidobása valahogy sosem megy ki a divatból. S mondhatni akinek van mit, az tegye a kirakatba, de talán mégiscsak jobb egy idő után az ízlésesség oltárán feláldozni a női keblek mutogatását, nemde? Ráadásul mi még tinédzserként a magasarkútól éreztük magunkat nőnek. Menni nem tudtunk benne, és fájdalmas volt emiatt egy-egy este, a mai lányok viszont ezzel az oversize és slampos stílussal még annyira sem nőiesek, mint amennyire mi hittünk magunkat anno a kis fejünkben. Ami a fiúkat illeti, hogy az egykoron lépten nyomon belibbenő lógós gatya, vagy ez a mostani szűkített őrület számít-e aszexuálisabbnak, nem tudom. De tisztelet a kivételnek, van aki egyiket, másikat is olyan stílusosan hordja, hogy öröm ránézni. 

A telefon

A mi időnkben nem az volt a lényeg, hogy telefonok legyenek a kézben, és minden pillanatot megörökítsünk. Pláne nem kellett attól tartanunk, hogy bármelyik pillanatban kompromittáló felvétel készülhet egy gyengébb pillanatunkban rólunk. Persze mit nem adnánk ma érte, ha 10 év távlatából nézhetnénk vissza videókat, és abból merítkezve emlékeznénk tűpontosan. Azonban a pillanat tényleges és eltéríthetetlen megélése talán jobban beleégett a retinánkba, mint amennyire a mai fiataloknak bele fog. A hozzám hasonló Y korosztálynak maradt hát egy-egy felvillanó YouTube-videó, vagy néhány adag felbukkanó parti fotó. Utóbbi előnye a kép minősége, hátránya, hogy nem láttuk a valódi végeredményt, csak másnap. 

A bódultság

Nem leszek álszent, vannak ablakok és rejtélyes teleportok az egykori Devilből és Zeppelinből való hazajutás kapcsán is, de ennyire bemindenezve talán nem volt divat a mi időnkben. Vagy csak “rossz” társaságban mozogtam? Az is lehet… Mindenesetre a garázsoknál szeszelés abszolút kielégítő volt (persze nem állítom, hogy az alkohol jobb, mint bármi egyéb) és a méltóságunk is többnyire megmaradt – a pénztárcánk tartalmát is jobban kímélve ezzel.

Főleg mert sosem kaptunk annyi zsebpénzt, ami 4 felesnél többre elég lett volna, mellé egy elfelezett kofolával és egy elharmadolt 10-es marlbival.

A társaság

Míg hatalmas gangekben mozogtunk – lakótelepekre bontva olykor, máskor zenei stílus, vagy törzshely alapján váltogatva barátainkat – a személyes kapcsolat hívei voltunk. Nem mondom, ma is vannak irigylésre méltó társaságok, van is jónéhány húszas éveit koptató fiatal, akik olyan szinten lélegeznek, lépnek, élnek együtt, hogy az bárki számára irigylésre méltó lehetne. És nem csak a hülyeségben, hanem egymás segítésében is összezárnak! Mégis emberközelibb kapcsolatoknak találom a mieinket, mert nem a közösségi médiában teljesedett ki az oroszlánrészük.

A helyszín és a megélés

Ha a Zeppelinre gondolok, a parkban levegőzések, majd az Apologize-ra történő elmélkedések, és az akkoriban valamiért köreinkben rejtélyes módon divatossá vált csoportos bőgések jutnak eszembe. Mondjuk ez eggyel jobb is volt, ha azt tekintjük, hogy mi tényleg azt adtuk ki magunkból, amit pillanatnyilag éreztünk. Nem bújtunk jellemzően álarcok és tökéletes selfie-k mögé, nem csináltunk úgy, mintha minden rendben lenne. Ha szerelmi bánatunk volt, a Love is gone-t ordítottuk, ha családi gondokat oldottunk, a Big girls don’t cry-ra sírtunk. És nem voltunk restek a zenegépben végtelenített üzemmódban bömböltetni a Rapartoár Száll a hír dalát sem.  

Ha a Devil jut eszembe, akkor vele együtt jön az az érzés, hogy olyan stabil pontja volt az életemnek, ami mindig jó kikapcsolódást adott. Az elsőtől az utolsó buliig élveztem minden egyes ott töltött estét, mindig másért. Pizzázni jártam ott először, majd egy januári 16. szülinap végleg megpecsételte a gimis hétvégéimet.

A régi Szaturnusz egyik másik emeletén biliárdozni próbálni, a Clipperben csocsózás közben visongani, majd a buliba átérve a füst leple alatt, a habtól elázva, vagy a ketrecben premier plánban táncolni sem volt valamiért ciki.

A DJ pultba felkéredzkedni pedig egyenesen kivételezett helyzet volt, mint valami VIP szint. S akkoriban a lemezlovasok még türelmesen, sőt – látszólag – örömmel fogadták a dalkéréseinket. Mára már idegesíti őket, ha valaki a felségterületükre téved.

S ott volt a Castello, ami mostanság egyfajta reneszánszát éli. De szólhat a fáma az egykori Royalról is, amit elit helyként könyveltem el akkoriban. Ahol 100 koronás borravalókat adtak egy whisky mellé, az bizony alapjáraton nem az én szintem volt.

És végül az Amnézia. Ami ugyan nem Komárom, mégis a helyiek fellegvára is volt egy időben. Már a húszas éveim elején robbant be a köztudatunkba, s fénykorában partibusszal érkeztünk tucatnyian a párkányi éjszakába. Mindig sikerült VIP-jegyet szereznünk,

sorra ittuk az 1 eurós vodka-redbull shotokat egy kis lángoló cukrozott absinth-tal megkoronázva, és a korlátnál állva táncoltunk a hullámzó vendégsereg feje felett, miközben az Only girls-t énekeltük torkunk szakadtából Rihannát meghazudtolóan.

S ha a fuvarosunk épp a fotós volt, akkor záróráig maradtunk, de egyszer sem bántuk.

Aztán volt hirtelen vonatra pattanás és a győri Laposon hajnalig arcon pörgés. A végén olykor egy hangfalnál állva elalvással. Vagy előre megfontolt elveszés a budapesti Hajógyári-sziget fénykori forgatagában is. Nyáridőkben megspékelve vétlen medencében megmártózással is.

Azt hiszem többünk nevében is kijelenthetem, ezekhez fogható szórakozóhelyek és az akkor megélt buliélmények ma már a környéken nincsenek – vagy legalábbis a kultuszuk már a kanyarban sincs. Lehet az egy győri Mamma mia, vagy egy pesti BOB, nem adja azt az élvezetet mint egykoron a fent említett helyek. Pedig a bulivénával megáldottaknak valószínűleg igényük lenne rá. Olykor-olykor, hébahóba egy olyan diszkóélményre, mint régen.

Aki megtalálja magát a fotón, ne tartsa magában – ahogy nosztalgiafotókat is megosztani ér 🙂

Milány Kincső