Halottak napjára

Minden november elején szembe kell néznünk azzal, hogy a temetők megtelnek élőkkel. Évente legalább egyszer mindenki kimegy a sírokhoz és a csendben elmerülve megáll emlékezni elődeire, azokra, akik már nincsenek közöttünk. Kinek szívébe beköltözött, mint halk szavú, de előkelő vendég az emlékezés, ott a sír mellett állva rádöbbenhet, hogy milyen közel is van az élet és a halál egymáshoz. Az élet csak előcsarnoka a halálnak. Az ütőér míg életünket szolgálja, veri a halálindulónkat; az a vér pedig, mely életünket fenntartja, buzog a halál mélysége felé. Milyen szorosan is kapcsolódik a halál az élethez! Ha ezt megértjük, elődeink egy pillanat alatt szeretteinkké válnak. De ne csak a temetőkben keressük ezt a pillanatot, és ne csak az év egyetlen napján. Ne csak emlékezzünk halottainkra, küldjük utánuk azt a köszönetet is, mellyel oly sokszor adósok maradtunk.

” Most gyertyát gyújtok.

Én így emlékezem.

Lelkemet a csend

spirál-gyűrűjébe vezetem,

és elhunyt szeretteim sírhalmára

őszi koszorúm teszem. „

( pt, Idézet: Mata Ibolya – Halottak napjára – verse.)