Jókai 200 – Egy különleges komáromi pad története

Van a komáromi református templomban egy pad – az oldalsó bejárat mellett, leghátul. Azok a turisták, akik ebbe a templomba látogatnak, többnyire látni szeretnék ezt a padot. Ugyanis van rajta egy kis réztábla, rajta pedig egy felirat: „A JÓKAI CSALÁD PADJA”. Igen, ezen a padon üldögélve hallgatta az istentiszteletet vasárnaponként a kis Jókai Móric is. És ennek a padnak van egy különleges története, amelyet a kis Móric felnőve megírt egy remek novellában.

Idén ünnepeljük Komárom nagy írójának, Jókai Mór születésnapjának 200. évfordulóját. Komáromi lapként mivel is tiszteleghetnénk jobban emlékének, mint a saját írásával, ami egy komáromi, ma is létező templom utolsó padjáról szól? És – ez egészen biztos – nem tudnánk jobban megírni a történetet, mint ő maga. Olvassák hát szeretettel.

Jókai Mór: A leghátulsó pad

Sok szép templomot láttam széles e világban, de olyan szép egy sincs nekem, mint az én komáromi kálvinista templomom, ahogy én azt gyermekkoromban ismertem.

Nem a művészi festmények, nem a faragványok, nem a pillérek és boltozatok, nem is a pompás oltárok tették azt olyan széppé, hanem a nép, mely benne összegyülekezett. Belefért kétezer ember: – el is jött. A szószékkel szemben voltak az előkelő férfiak padsorai, azok mögött a hölgyek ülőhelyei. Mert a reformátusoknál hölgyek és férfiak elkülönítve ülnek a templomban. Fenn, az oldalkarzaton, az orgona mellett sorakoztak a diákok, túl rajta az iskolás leányok: azon túl következett egy hosszú, az egész fal mentét elfoglaló karzat. Ennek a padjait megtölték a komáromi szekeres-gazdák és hajósok, szép kék posztó mentékben, nagy ezüst gombsorokkal, széles filigrán ezüst mentekötőkkel. Egy pár padot egész hosszában elfoglaltak a várbeli veterán katonák, kik a napóleoni hadjárat emlékéül akkora vitézségi érdemcsillagokat viseltek a mellükön, mint egy csészealja.

S mikor az orgona megnyitó hangjaira ez az ezer férfi egyszerre fölállt a helyéről, az olyan volt, mint a tengermoraj s utána a másik ezer, az asszonynép fölkelése, az meg szélzúgásnak vált be – selyemsuhogással. Mert selyemben, atlaszban, gradenápelben jártak a komáromi asszonyok és leányasszonyok, ha templomba mentek.

S aztán, mikor ez a tábor rázendíté a zsolozsmát: „Jövel Szent Lélek Úr Isten!”: az volt az égostromló riadó! Az az „állelúja, állelúja” bízvást az egekig felhangzott; nekem még most is a lelkemben hangzik. Azért nincs nekem olyan szép templom a kerek világon, mint a komáromi kálvinista templom, fehér falaival, egyszerű oszlopsoraival.

Pedig még akkor az a messze kimagasló tornya sem volt, azzal a moszkvai Kremlre emlékeztető kupolás réztetővel, aranyos csillaggal; – egy jámbor fatorony harangjai hívogatták isteni tiszteletre a hívek seregét.

… A század elején volt ez: a napóleoni harcok befejezte után, mindjárt az utolsó nemesi  inszurrekció nyomában.                         

Egy „új ember” telepedett le Rév-Komárom városában, mint hites ügyvéd, akinek a neve volt „nemes Ásvay Jókay József”. Fiatal feleséget hozott magával: Pulay Máriát. Szegény leányt vett el, akinek semmi hozománya nem volt. A hajdani köznemesi családok leányai mind szegények voltak: kelengye, hozomány azokkal nem járt a szülők éltében. Szülői maguk is nádas födelű hajlékban laktak. Voltam benne, emlékszem rá.

A legelső vasárnapon Ásvay Jókai József magával vitte a feleségét a templomba. A főajtón, az utca felől járulva be, a nejét a női padsorok előtt elbocsátá, maga pedig helyet foglalt a presbiterek osztályában, a második pad második helyén. (Holtig az volt az ülőhelye.) Ott aztán csak az ájtatosságra volt gondja.

Hanem a felesége nem kapott helyet a hölgyek padjain. A nádas födelű ház szülöttét lenézték.

Azok ott az első padsorokban mind előkelő asszonyságok voltak: földes asszonyok, kontignációs háztulajdonosnők, hivatalnoknék, gazdag búzakereskedők, talpas kalmárok, aerariális liferánsok hitvestársai. Azok csak nem szoríthattak neki helyet  – az idegennek!

Hátrább a padokban következtek a kirurgusnék, patikárusnék, lutrisnék, posztókereskedőnék, vasárúsnék, sóraktárosnék, kancellistánék, schreibernék, ötvösnék. Innen rangfokozatban a kőmívesnék, molnárnék, mészárosnék, halásznék, kávésnék, mézeskalácsosnék, szappanosnék, akikkel vetekedtek méltóságban a szekeresgazdánék, a kormányosnék, hajóácsnék, fullajtárnék, kötélverőnék; el nem felejtendők a kenyérsütőnék, pecsenyesütőnék, sajtosnék, kertésznék és teljes érvényre jutva a magyar és német szabónék, csizmadiánék, vargánék, tímárnék, fejkötővarrónék – és egyéb arisztokrata hölgyek.

És ezek mind ünnepi pompában képviselték az előkelő társadalmat; a legújabb komáromi divat szerint halcsontos miedereket, galléros wicklereket, keverített kádnyi selyemszoknyákat, tollal bélelt dudoros ujjú rékliket, schlingelt kötényeket viseltek, hosszú táritoppos fejkötőket keményített csipkefodorral, aranyvirágos szalaggal; a csilingelő aranyfüggő is hozzá tartozott. Már hogy adhattak volna csak maguk között helyet a templomi padsorban egy olyan asszonynak, aki nem hord selyemruhát, hanem egyszerű merino köntöst, czicz-kendővel, hozzá sima tüll-anglé fejkötőt pántlika nélkül, csinált virág nélkül! – Minden padból elutasították az új asszonyt, a jövevényt.

A fiatal asszonyka azonban e megszégyenítésre se sírva nem fakadt, se el nem futott a templomból, hanem szépen odatámaszkodott a legutolsó padnak a támlányához s onnan  hallgatta végig nagytiszteletű Kalmár József esperes uramnak a szónoklatát, aki igen meghatóan prédikált arról a textusról, hogy akik most utolsók, azok lesznek Isten előtt az elsők; még azt is bevárta, hogy az egyházfi odamenjen a hosszú rúdra akasztott helypénz-szedő persellyel, s ő is belehullatá a maga áhítatfillérét.

Nemes Ásvai Jókay Józsefnek pedig minderről nem lehetett tudomása. A templom nem theátrum, ahol az ember ülőhelyéből hátrafelé foroghat publikumot bámulni. Csak hazatérett tudta meg, hogy milyen megszégyenítés esett az ő szeretett hitvestársán.

… No, most állj elő, te  hírös! Te Mór a Jókay nemzetségből; mit csináltál volna „te” ebben az esetben? – Futottál volna panaszra kurátorhoz, espereshez, presbitériumhoz, orvoslást követelni a sértés miatt, helyet pretendálni a száműzött élettársadnak az úri gyülekezetben? Vagy küldted volna a szekundánsaidat a dölyfös asszonyságok férjeihez, s kihíttad volna őket egy szál kardra? – Vagy szépen végigkopogtattad volna az úri rend ajtait sunnyogva, kikunyorálni az előkelő dámák kegyes jóindulatát, hogy tűrjék meg maguk között a te szerény nevednek viselőjét – vasárnaponként – a templomban?  – Válassz!

Nohát nemes Ásvai Jókay József egyiket sem választotta a három eshetőség közül, hanem elment Búza Sándor uramhoz, aki becsületes asztalos mester volt s csináltatott vele egy díszes templomi padot politúrozott tölgyfából, aminek zöld posztóval volt behúzva a támlánya, hogy azt állíttassa be legutolsó padnak arra az üres helyre, ahonnan a felesége a legelső isteni tiszteletet állva hallgatta végig; abba vezette bele a nejét.

S néhány év múlva a leghátulsó pad lett a komáromi kálvinista matrónák és hajadonok legkedveltebb ájtatossági otthona. Még most is ott van: – a legutolsó pad, mint örök szimbóluma az Isten előtti egyenlőségnek.