„Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő…..”

A fenti Shakespeare idézet különösen igaz azokra, akik hétköznapjait teljesen átszövi a színházi élet. A következőkben olyan komáromi fiatalok életébe tekinthetünk be, akik a gazdag tapasztalatokkal együtt is még csak hosszú pályafutásuk elején járnak.

Magyar tehetségek a szlovák színművészetin

Dékány Niki és Melecsky Kristóf története meglehetősen hasonlóan alakult az évek során. Az Érsekújvári járásbeli Szőgyénből származnak, s csak fiatal korukban költöztek Komáromba. A közös szülőfalu és érdeklődési kör mellett pár éve mindketten belekóstoltak a slam poetry műfajába is, melyet azóta sem engedtek el. Mindezek tetejében pedig a Pozsonyi Színművészeti Egyetem hallgatóiként élik hétköznapjaikat.

Habár Niki első színházi élménye még óvodai éveire vezethető vissza, elmondása alapján mégis a szavalás volt az, amely elindította a színművészet útján. „Megtetszett az, ahogy egy-egy produkció során képes vagyok megnevettetni vagy megsiratni az embereket. Nagyszerű érzés, amikor energiát adok át, a közönségről pedig mintha visszapattanna rám. A gimnázium alatt a színész szakma mellett még a néptánc-koreográfus volt a pakliban. Végül azonban a színészet felé húzott jobban a szívem, hiszen a színházban bármi lehetek: ügyvéd, cseléd, vagy akár táncos is. Nem csupán egy életet, de életek, sorsok variációját próbálhatom ki.”

Kristóf életében is már az óvodai évektől kezdve jelen van a színművészet és a színház. A színművészetire való bekerülésig azonban igen rögös az út, ez után pedig a bent maradás sem egyszerű. A különböző versenyeken, színjátszó csoportokkal és táborokban szerzett tapasztalatok egyaránt segítették Kristófot a felvételire való készülésben. „A karvai színjátszó táborban szakmailag és emberileg is rengeteget tanultam, amiért nagyon hálás vagyok. Az, hogy valaki színész szeretne lenni, rengeteg munkával és áldozattal jár, és még így sem biztos, hogy el is éri a célját. Az egyetemen folyamatosan rostálnak minket. Az első évet 15-en kezdtük, jelenleg már csak 11-en vagyunk az osztályban. Olykor mentálisan és fizikálisan is nehéz, de számítottam az ilyen fajta nyomásra.”

Az egyetemi évek meghatározó időszaknak számítanak egy fiatal életében. A hétköznapok a Színművészeti Egyetemen azonban kissé különböznek a legtöbb egyetemétől: „Lényegében reggeltől estig be vagyunk zárva az épületbe. A szünetekben pedig valóságos harc alakul ki az üres termekért, ahol próbálni lehet. A kezdetben adódtak nyelvi nehézségek, ma már azonban szinte bármilyen témához hozzá tudok szólni. Határozott elképzeléssel jöttem Pozsonyba, ezért pedig nem rettentenek meg a kihívások. Színésznek lenni nem egyszerű feladat, jó színésznek lenni pedig még nehezebb. De reménykedem, hogy a befektetett munka meghozza a gyümölcsét” – mondta el Kristóf.

Miután Niki már ötödik évét tölti a színművészeti egyetemen, összehasonlítási alapja is van a kezdeti évekhez képest: „Az első két évben olykor túlságosan is lefoglalnak az órák. Az utána következő évek azonban már lazábbnak mondhatóak. Az órák száma ritkul, a főszerepbe már a próbák és az elsajátított szakmai alapok hasznosítása kerül. De az önfejlesztés persze ekkor sem állhat le. Információk gyűjtésével, tornával, szlovák és magyar szövegek olvasásával próbálok minden nap dolgozni magamon.”

Az itt tanulók napjának legnagyobb része az órákból és próbákból áll. Kristóf elmondása alapján az éppen aktuális darabról, vagy karakterről való ötletelés azonban nem ér véget a „kicsengetéssel”: „Tisztában kell lennem a legapróbb részletekkel is, hiszen ha a színész nem tudja, hogy mit játszik, a néző pláne nem fogja érteni. Nehéz viszont meghatározni, hogy és mikor »kapcsolod le a lámpát«. A kikapcsolódást számomra leginkább a sport, főleg a foci segíti.”

Niki a színjátszás mellett többek között a táncban, versírásban, a slam poetryben, az utóbbi időben pedig szinkronszínészként is kipróbálta már magát. „Ezek közül egyik sem zárja ki a színházi munkát, sőt, kiegészíthetik vagy segíthetik is azt. Legyen az vers, slam szöveg írása, vagy akár szinkron munka. Ez utóbbi például hihetetlenül izgalmas és szórakoztató a számomra. Mindig is vágytam arra, hogy kipróbálhassam magam szinkronszínészként. Az első lehetőség pár éve jött szembe, azóta pedig szerencsére több másik is követte azt.”

A sikerek és lehetőségek a színház falai között sem kerülik el a fiatal lányt. Annak ellenére ugyanis, hogy komáromi lakos, egyetemi éveit pedig Pozsonyban tölti, mégsem a helyi színházak egyike kereste meg őt. Jelenleg a nagyszombati Ján Palárik színházzal készül egy premierre: „Tolsztoj egyik művét, A sötétség hatalmát próbáljuk, melynek bemutatója február 24-én lesz. A rendező, Matúš Bachynec már évek óta figyel engem, azonban még csak most dolgozunk együtt első alkalommal. A darabban egy süketnéma lányt alakítok. Ez egy teljesen új kihívás, de nagyon élvezem a munkát a társulattal. Érzékeltetik velem, hogy egyenértékű vagyok velük és a kollégájuknak tekintenek, ezáltal pedig én sem görcsölök rá a próbafolyamatokra.”

Niki az „Ahogy esik, úgy puffan” csapat tagjaként is kipróbálta már magát

Hamarosan elérkezik Niki életében az az időszak, amikor már az iskola falain kívüli színházi életben is kipróbálhatja magát, mint profi színművész: „A nyelv szerencsére már nem akadály, szívesen játszanék magyar vagy szlovák színházban is, a bekerülés azonban nem egyszerű. Szeretnék a szakmában maradni, de nyitott vagyok az új dolgokra is. Lakótársammal, Varga Anikóval emellett tervezzük egy darab színpadra vitelét, valamint régi jó barátommal, Matusek Attilával is szóba került egy kooperáció lehetősége.”

Határozott tervekkel Kristóf is rendelkezik a jövőre nézve. Pár osztálytársával egy saját maguk által rendezett darabot szeretnének színpadra vinni, emellett egy zenei projekt kiadásán is dolgozik, amelyhez maga írja a dalszövegeket is: „Az egyetemen idén megrendezésre kerülő nemzetközi színház fesztiválon tervezzük bemutatni a darabunkat. Hosszabb távú terveim között szerepel a színház mellett a filmiparba való betekintés is, valamint az egyetem elvégzése után szeretnék szlovák és magyar nyelvű színházban is játszani.”

A zene sem idegen Kristóf számára

 

A színpad túloldalán

Városunk nemcsak játszók, de rendezők terén is szolgál tehetségekkel a színházi szakma számára. Immár harmadik éve ugyanis, hogy a pozsonyi Duna utcai gimnázium színjátszó csoportjának rendezői székeiben két komáromi fiatal, Matusek Attila és Zsidek Pál ülhet. Kettőjük barátságának története hosszú évekre nyúlik vissza, így nem csoda, hogy a színházhoz való kapcsolatuk is összefonódik. Közös szerepléseik végigkísérték általános és középiskolás éveiket. Attila azóta a Kaposvári Egyetemen végzett színművész szakon, negyedik évada pedig a szombathelyi Weöres Sándor Színház állandó tagja. Pál középiskolai tanulmányai után a pedagógia mellett döntött, jelenleg a Selye János Egyetem Tanárképző Karának másodéves hallgatója, emellett pedig az őrsújfalui ÉS!? Színház tagja.

A lehetőség, hogy megalapítsák a pozsonyi Duna utcai gimnázium színjátszó társulatát, három évvel ezelőtt kopogtatott az ajtajukon. „Ambícióink mindig is voltak a rendezés iránt, azt azonban egyikőnk sem gondolta, hogy ilyen korán megtalál minket a dolog. Egy évvel a pozsonyi megkeresés előtt az aranyosi színjátszó táborban a szervezők, Szabó Csilla és Várady Nelli bízták ránk az egyik csoportot. Nagyon élveztük a munkát. A Duna utcai gimnázium felkeresése ez után érkezett, teljesen váratlanul. Szinte azonnal igent mondtunk a lehetőségre. Már csak azért is, mert rengeteg környékbeli középiskola rendelkezik színjátszó csoporttal, s mi sem szerettük volna, hogy pont a pozsonyi maradjon ki a sorból” – mondta el a két fiatal rendező.

Attila, a Tartuffe egyik jelenetében

A DunArts névre keresztelt társulat rögtön az első évben nem kis fába vágta a fejszéjét a Társas-játék nevet viselő Rómeó és Júlia átirattal. A fiatalok nagyszerű teljesítményét azonban állótapssal „díjazta” a Jókai Napok fesztiválközönsége, ami után a következő évben a csoport szintén egy Shakespeare művet, a Szentivánéji álmot vitte színpadra. A darabbal nemcsak, hogy sikerült megugraniuk az előző évi sikert, de magasan rá is licitáltak: a Jókai Napok fődíja mellett a legjobb rendezésért járó díjat is átvehették, a csapat egyik játszója, Póda László pedig a legkiemelkedőbb fiatal tehetségnek járó Ferenczy Anna-díjjal gazdagodott.

A DunArts csapata

Pál elmondása alapján „nagyon fontos szempont volt, hogy a diákokra válasszunk darabot és ne fordítva. A próbák alatt már éreztük, hogy jó előadás kerekedhet ki belőle, de arra, hogy nyerünk vele, nem számítottam.”

„Eredetileg a Macbeth és a III.Richárd között vaciláltunk. Egyszer azonban a kezembe került egy Shakespeare kötet. Miután ráakadtam a Szentivánéji álomra, akkor jöttem rá, hogy szinte egy az egyben ki lehetne osztani a szerepeket a csoportunk tagjaira. Persze az összhang is nagyon jól működött közöttünk, a rendezők, és a játszók között is” – tette hozzá Attila.

Az első két sikeres év után a két fiatal idén ismét munkához látott a DunArts csapatával, immáron sokkal magabiztosabban és felkészültebben. „A diákokkal együtt fokozatosan fejlődünk mi is. Már sokkal könnyebben magyarázunk, könnyebben oldunk meg új problémákat. Próbálunk egyre magasabb szintet elérni, ehhez pedig nemcsak az ő, de a mi határainkat is igyekszünk feszegetni – mesélte a két komáromi fiatal. – Az idén már Shakespearet elhagyva egy teljesen más típusú darabbal foglalkozunk. A művet egyébként Dániában először betiltották, majd kötelező olvasmánnyá tették. Érezhető tehát, hogy egy megosztó alkotásról van szó. A regény egy osztály történetét meséli el, központi témája az élet értelmének keresése, gyakran tabu témákat feszegetve. Kíváncsian várjuk, mi fog belőle kisülni.”

Pál és a DunArts színjátszói

Egy diákszínjátszó csoporttal való munka általában teljesen más hangulatú, mint egy profi társulatban. Attila és Pál emellett azt is szem előtt tartják, hogy a gyerekek hobbiból, kikapcsolódni járnak a próbákra: „Mindig hangsúlyozzuk, hogy nem egy klasszikus tanórán vagyunk. Nyugodtan szóljanak bele a dolgokba, beszéljenek róla, mert fontos a véleményük. Nekünk nem az a célunk, hogy színészeket neveljünk belőlük. Sokkal inkább, hogy jól érezzék magukat, tartozzanak egy olyan közösséghez, amilyenhez mi is tartoztunk anno, és, hogy gondolkodó emberek legyenek. Szerencsére pedig azt tudjuk mondani, jó úton haladunk, hiszen olyanok között is szövődtek nagyon szoros barátságok, akik a színjátszás előtt éppen, hogy csak ismerték egymást.”

 

A négy fiatal jelenleg tehát idejük jelentős részében a szlovák fővárosban tapasztalják meg a színházi szakma különböző szintjeit. S bár szakmájuk folyamatos tanulást igényel, gyakran pedig áldozatokkal is jár, elhivatottságukat és tehetségüket tekintve okkal bízhatunk benne, hogy a jövőben gyakran találkozhatunk majd nevükkel egy-egy színdarab kapcsán.