Visszatekintés az 52. Jókai Napokra – képekkel

Hihetetlen, hogy több, mint fél évszázada megy ez a színházi dzsembori a felvidéki magyarság egyik központi városában, Komáromban. A zsűri, a színjátszók, és a szám cserélődik, a név nem: 52. Jókai Napok.
A fesztivállakók napilapját, a Visszhangot szerkesztem immár második éve. S hogy mi volt az, ami a szerkesztőségbe visszahozott? A tavalyról megmaradt élmények, és a tény, hogy egy hétig más dolgom sincsen, csak színdarabokat nézni és értékelni. A fesztivál idén is visszahozta a tavalyi hangulatot, azonban kicsit más, talán jobb darabokkal, átformált zsűrivel és új tagokból álló lapszerkesztőkkel. A rendezvényt minden évben a „de- nagyon-hosszú-neved-van” szavalóverseny aranysávosai nyitják meg, amelyet ünnepélyes beszédekkel tarkítanak. (A szavalók és verséneklők, valljuk be, általában a Selye János Gimnázium tehetséges diákjait jelentik.)

A nyitó előadást idén (és egyben a győztest is, de sss, spoiler!) a MEG+értenimúltatsjöövehendőőt, azaz a Marianum Egyházi Gimnázium csapata szolgáltatta, akik ez évben a Rákóczi Szabadságharccal kapcsolatos szövegeket ollóztak össze. Mivel nekem volt összehasonlítási alapom a tavalyi darabjukhoz képest, ezért bátran ki merem jelenteni, az idei összeszedettebb munka volt. Összességében azonban vegyes vélemények születtek az előadásról (Lásd: Visszhang 2. szám).

Az első éjjel fesztiválklubjában, ahogy az már lenni szokott, a rozsnyóiak varázsoltak élettel teli hangulatot gitárjukkal. Másnap délelőtt, épp emberi időpontban, tizenegy órakor kezdődött ugyanennek a csapatnak (G.I.K.SZ.E.R Diákszínpad) Rue Morgue című krimidarabja. Lehet, hogy az előző este emlékeitől volt kissé darabos?

A közepes napkezdést elmosták Laboda Róbert Pogácsakedvelői, akik vendégelőadásként, azaz nem versenydarabként vettek részt a rendezvényen. Mivelhogy ez itt nem az ódazengés helye, nem árulok el semmi többet, de igencsak ajánlatos utánanézni ennek a gyerekszínjátszócsapatnak, mert akkor majd legalább elmondhatja magáról az ember, hogy ismerte őket mikor még csak…

A délutánt egy hosszúra nyúló szakmai értékelés nyitotta, amely mutatja, hogyan is változik a Jókai Napok arculata fesztiválról inkább egy szakmai fóruméra.
A késő délután és a kora est koronázatlan királyai pedig a GIMISz és a Csavar Színház voltak. Az Odüsszeia és Csokonai Dorottyája. Az olvasók helyében szintúgy vadásznék mindkét előadás megtekintésére. A GIMISzére, már csak hogy kipróbáljam, milyen hellászi érzés is, ha egy tengert szimbolizáló ponyva alatt hallgatom a homéroszi eposzt, a Csavaréra pedig…nos, maradandó émény lehet meg nem házasodott férfiakra lövöldözni a közönség soraiból.

A csütörtök volt talán a hét legmozgalmasabb napja. Délelőtti kávénkat a kassai KGSzT lírai diákszínpada mellett költhettük el, ami hála az égnek, ez évben végre nem csak szavalatsorozatnak mutatkozott. Ténylegesen élvezhető József Attila-szeretet volt, amit a saját szerzeményű verséneklések tettek hatásosabbá.

A szakma értékelése után a dunaszerdahelyi Fókusz következett, akikről a Visszhang 4. számában lehet olvasni igen hosszan, így inkább nem is fejteném ki a véleményem. Az irodalomkedvelők, akik netán ismernék Hajnóczy Pétert és Charles Bukowskit, azt hiszem, már most visszatartják a lélegzetüket, amíg elő nem túrják az újságot a fiókból.

Az esti darab előtt még Kiss Péntek József könyvbemutatóján is részt vehettünk – ami híven foglalja össze az elmúlt ötven év jókainapos történéseit. Megnyugtató, hogy valaki számon tart fél évszázadot. A Duna Menti Múzeumban a 65-ös árvíz történetét hallgathattuk meg. Ezután pedig – hogy a színházi világ elméleti-gyakorlati részét összekössük egy kis önismerettel – , a Vekker Műhely tartott foglalkozást középiskolás diákok számára.

Este a losonci Kármán József Színház adta elő a Berlini liliomot, stílusukhoz híven absztrakt drámaként. Személy szerint nagy rajongója vagyok az efféle absztraktciónak, és még pont időben jött, hogy a hét folyamán egyre fáradó felfogóképességem befogadja.

Az előadás után pedig elkövetkezett a fesztiválklub fénypontja: a slam poetry. Azaz a népszerű szabadvers-előadás est, Laboda Róbert házigazdával. Ezúttal nem csak komáromi versenyzők csillogtatták meg rímfaragó képességüket, hanem más vidékről érkezett fesztivállakó slammerek is.

A péntek egyetlen kivétellel „Fülek-nap” volt. Ez az egyetlen kivétel pedig a délelőtti előadás, amit a galántai Kodály Zoltán Gimnázium hozott a teremtésről. A vicc ezzel az előadással kapcsolatban az, hogy azóta valami ferdehumorú lénynek érzem magam, mert azon kevesek közé tartoztam, akiknek nem jött le teljes mértékben az előadás humorfaktora. Úgyhogy ha a közvélemény általános visszhangját szeretnék olvasni erről a darabról, akkor nem az én recenziómat javaslom.

A nap többi színdarabja pedig a „szeretünkFülek” jegyében zajlott. Főképp a délutáni Apropó Kisszínpad játéka, akik gyakorlatilag azt adták elő, hogy milyen is az a város és hogy miért szeretik.

Este pedig, egy rövid „Csáky Pál-megmenti-a-felvidéki-színjátszást” könyvbemutató után a Zsákszínház örvendeztetett meg minket Stephen King Tortúra című könyvének feldolgozásával. De komolyan. Számomra öröm volt végre egy olyan nyomasztó hangulatú darab, aminek tényleg az is a célja, hogy nyomasztó legyen.

A díjkiosztást megelőző (azaz péntek) este már alig alszik valaki. Van, aki a Révben tengeti az időt, vagy ünnepel társulatával, mások, ahogy a zsűri is, tanácskozik a díjakról. De mielőtt még megtudnánk, kik a nyertesek, a szombati nap folyamán egy érdekes könyvbemutatóra is sor kerül, Laboda Róbert Túlzások verseskötetét illetően. Tudom, már nagyon sokszor írtam le az ő nevét, mindig különböző összefüggésben. De hiába! Ő egy ilyen sokoldalú tanárember. Tessék megkeresni a Munka Utcai Alapiskolán, s kérni tőle egy dedikált példányt.

Az utolsó, szombati nap egyébként pihenésé, már egyetlen darab sem maradt, amit meg kéne nézni, az esti záróünnepségre nyomtatjuk a Visszhangot. Közben alattunk, a Tiszti Pavilon dísztermében Kaszás Attila Versmondóverseny zajlik. Kiértékelését galád módon mindig a Jókai Napok díjkiosztója elé teszik! Így aztán amíg mi, fesztiválozók végignézzük a versmondók dicsőségben fürdését, addig ők a Jókai Napok díjkiosztásáról természetesen távoznak. Így megy ez, ha két rendezvény már csak elvileg kapcsolódik össze szorosan.

A Jókai-szobor koszorúzásáig a Visszhang utolsó számának összehajtogatásával foglaljuk el magunkat a szerkesztőségben. Ezen túl különösen hasznos tevékenységgel ütöm el az időt: ülök, és nézek ki a fejemből. Nem is olyan rossz ez: egy picit hagyom, hogy kicsurogjon az agyamból az az információ túláradás, amit ez a hét hozott a számomra.

Megtörténik a díjátadás: a győztes a Marianum csapata lett. A díjazással kapcsolatban az éjjeli fesztiválklubban sokfajta vélemény csap össze, aminek szintén a részese vagyok. (Úgyhogy másnap kezdhetem is előről a túlcsordulő gondolatok szelektálását…) Egyébként az utolsó est mindig az ünneplésé a Révben.

Évről-évre változó, szervezettségben kisebb-nagyobb hiányosságokat mutató, laza színházi kavalkád ez a Jókai Napok. Hiába van esténként fesztiválklub, a fáradt gőz kiengedése sokaknak nehezére esik. Ez érthető is, hiszen a próbák és a temérdek munka mellett a komáromiak nem töltik itt gondtalanul a hetet: keményen iskolába járnak. Úgyhogy hiába ez a hagyományos, megszokott elnevezés, a fesztivál/fesztivállakó, azért ez egy kicsit sántít. A Jókai Napok egy olyan kavalkád, amit a hétköznapjaidba kell beleszorítani, és nem a fesztivál közé a hétköznapjaidat. Változtatni bizonyosan lehetne rajta, de ki vagyok én, hogy megmondjam, kell-e? A lényeget ez évben is át tudtam élni: hogy amatőr színjátszókkal, színházkedvelőkkel és színi közegben tudtam eltölteni egy hetet. Úgyhogy most is csak köszöntet tudok mondani, amiért a szerkesztőségbe hívtak. És remélem, hogy ismét talkozhatunk jövőre, veletek, ugyanitt!

Horváth Eszti, fotók: Kádek Péter