Soha nem bántam meg semmit-vallja Wittner Mária

Április 18-án, a Városházi beszélgetések című programsorozat alkalmával ezúttal Wittner Mária volt Czunyiné dr. Bertalan Judit kormánymegbízott és dr. Molnár Attila polgármester vendége. Az 1956-os forradalom és szabadságharc hőse életútjáról beszélt a komáromi közönségnek. Wittner Mária, ahogy Ő fogalmaz: egy igazi harcos típus, hiszen már egészen kisgyermekként arra kényszerült, hogy páncélt növesszen maga köré.

Édesapját nem ismerte, az édesanyja pedig két évesen eldobta magától. – A karmelitáknál nevelkedtem, így életem első évtizede kiegyensúlyozottságban és harmóniában telt. Ez persze a Kádár-korszakban megváltozott. Kezdetben a járási tanácson dolgoztam, ahol sok lelkileg nagyon megrázó dolgot tapasztaltam. A részvét mások iránt mindig megvolt bennem, a karmelitáknál ezt magamba szívtam. Így természetes volt számomra, hogy részt vettem az 56-os eseményekben. Nem csak a magam igazáért harcoltam, de a többi emberért is. A nők is megtalálhatták szerepüket a forradalomban, hiszen egy gépezet láncszemei voltak. Nemcsak a sebesültek ellátásában segédkeztek, de sokan a fegyveres harcokból is kivették a részüket.

Akár csak ő maga, hiszen ott volt a Magyar Rádió ostrománál, majd a Vajdahunyad utcai csoporthoz csatlakozva a fegyveres harcokban is részt vett. A november 4-i szovjet támadás során az Üllői úton a repeszektől megsebesült. Ezt követően sikerült Ausztriába szöknie, ám pár hét után mégis a hazatérés mellett döntött. 1957-ben letartóztatták, egy évvel később pedig halálra ítélték „fegyveres szervezkedésben való részvétel, illetve az államrend megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés, többrendbeli meg nem állapítható gyilkossági kísérlet, fegyveres rablás, disszidálás” miatt. Kétszáz nap után a halálos ítéletet életfogytig tartó börtönbüntetésre változtatták.

– A börtönben pont az igazságérzetem miatt rengeteg fegyelmit kaptam. Mindig igyekeztem másokon segíteni. Az a típus vagyok, akitől, ha kérik, még az utolsó darab ruháját is odaadja. Számomra dupla öröm adni, mint kapni. Természetesen nagy lelki erő és hit kellett ahhoz, hogy túléljem. Mindez megkeményíti az embert – mondta Wittner Mária, aki 1957-es letartóztatását követően csak 1970-ben, nagy nemzetközi nyomásra szabadult a börtönből.

Wittner Mária nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a mai fiatalsággal megismertesse az 1956-os eseményeket és az azt követő borzalmakat. Az általa átélt dolgokról két filmben is beszélt, illetve állandó résztvevője a rendhagyó történelemóráknak, a megemlékezéseknek. – Nem szeretném, ha a gyermekeimmel vagy az unokáimmal megtörténne ugyanez, így ezekről a dolgokról beszélni kell. Megfigyeltem, hogy milyen döbbenetes hatást kelt a fiatalokban a történetem. Egy-egy ilyen történelemóra után másként viszonyulnak 56-hoz, mint amikor a tanár mondja el a puszta tényeket. Mindig kiemelem, hogy a Kádár-korszakban mindent dotáltak, az oktatást, az egészségügyet, és azt is, hogy az ember ne gondolkodjon. Nem hagyhatjuk, hogy ez még egyszer megtörténjen.

Az 56-os forradalom és szabadságharc hőse végezetül elmondta: soha nem bánta meg egyetlen lépést sem. Mivel megrögzött ellenforradalmárnak titulálták, ő tartotta is magát ehhez. – A megpróbáltatásokért cserébe az emberek szeretetét kaptam. Ezzel a szeretettel pedig soha nem szabad visszaélni – zárta a beszélgetést Wittner Mária.

(forrás:komarom.hu, fotó: Magyar Hírlap-Csudai Sándor)