A dél-komáromi világjáró: a koronavírus mindenben megnehezítette az expedíciót

A Kalandozz a Gerecsében! elnevezésű programon részt vett a dél-komáromi származású Zichó Viktor is. A huszonhét éves mérnök tizenegy hónap alatt járta be gyalog és kerékpárral Kőrösi Csoma Sándor útját. Élménybeszámolója előtt a kemma.hu beszélgetett a világutazóval.

– Mi indította el ezen az úton?
– A nyelvész, tibetológus Kőrösi Csoma Sándor kétszáz évvel ezelőtt megtett útján jártam végig. Tavaly július 2-án indultam. Már Komáromból a fekvőkerékpárommal mentem Kőrösi szülőfalujáig, majd a Közel-Keleten és Közép-Ázsián átvágva az indiai Himalájában található Dardzsilingig tartott az expedícióm. Tizenháromezer kilométer két keréken, vagy gyalog.

– Az útja hosszabbra sikeredett, mint tervezte. Ezt a vírus is befolyásolta?
– Eredetileg márciusig terveztem, de végül június 6-áig tartott az út. A vírus nagyon sok problémát okozott. Hetekig rostokoltam egy kórházban, mert nem engedtek tovább, s a kijárási korlátozások miatt nehezen jutottam élelemhez, de a telefonom feltöltése is sokszor problémát okozott, mert nem akartak szóba állni velem. Az a rémhír terjedt el, hogy Európából indult a járvány.

– Mégsem adta fel. Mi hajtotta előre?
– Megszállottja vagyok az óriási távolságoknak, a hatalmas tereknek és hegyeknek, Ázsiának. Ekkora utat még nem tettem meg. Korábban Kelet-Törökországig jutottam, és átkeltem az Alpokon fekvőkerékpárral. A bringa az életem része. Már gyermekkorom óta.

– Mi volt a legkellemetlenebb élménye?
– Talán az, amikor három ember megpróbált kirabolni a sivatag közepén, egy elhagyatott úton. Végül sikerült elüldöznöm őket, így nem vitték el a fényképezőgépemet. Az eszköz fontos része volt a küldetésemnek, hiszen mindent ezzel dokumentáltam. Szeretek fotózni és videókat is készíteni.

– S mi hatotta meg leginkább?
– Iránban, az egyik keleti városban már a megérkezésem előtt öten jelezték, hogy szívesen elszállásolnak, meghívnak vacsorára. Jó érzés volt, hogy válogathatok a kedves felkérések között. Végül a sziklamászókat és a bringásokat választottam. Ők éppen szenvedélyüknek hódoltak az érkezésemkor, letértek az út szélére, majd meghívtak magukhoz. Felemelő volt a világ másik végén ez a fajta segítőkészség, önzetlenség.

– Volt, amikor a hátára kellett vennie a kerékpárját?
– Persze. Indulásnál 45 kilogramm volt a málha, és 20 kilós a kerékpár. Tadzsikisztánba érkezett még 10 kilogrammos csomag. Afganisztánban egy rövid útszakaszt kétszer is végigjártam: egyszer a málhát, aztán a kerékpárt vittem a hátamon hóban, hidegben.

– Nem jutott eszébe, hogy abba kellene hagynia?
– Dehogynem, de ha az ember elkezd valamit, azt végig is kell csinálni.

– Mi lesz a következő útja, vállalása?
– Szeretném egy könyvben összefoglalni az élményeimet. Most erőt gyűjtök, és anyagi hátteret ahhoz, hogy újabb expedícióra indulhassak. Örülnék, ha hasonló utak vállalásával foglalkozhatnék. Abból szeretnék egzisztenciát teremteni, amit szeretek.

(Forrás: kemma.hu)