A Felvidéki Harcosok nélkül nincs válogatott meccs

Aki rendszeresen követi a magyar labdarúgó-válogatott mérkőzéseit, már gyakran találkozhatott a Felvidéki Harcosok piros-fehér-zöld, turulmadaras drapériájával. A dunaszerdahelyi fiúk mindenhol ott vannak, ahol nemzeti csapatunk játszik.

A Puskás Ferenc Stadionba 100-150-en is eljönnek alkalmanként, míg Andorrában húszan voltak, Észtországban ketten, de már tervezik a jövő évi törökországi és romániai túrájukat is. Egy tábor, amelybe az újpestiek ugyanúgy beállnak, mint a fradisták. Egy tábor, ahol nem köpködnek másokra, nem utálkoznak, de bátran vállalják és hirdetik is magyarságukat. Egy tábor, amelyik akkor is ott lesz a válogatott meccseken, ha Dzsudzsákék egyik zakót kapják a másik után. Egy tábor, amelynek tagjai mindenre készek azért, hogy a magyar válogatottal együtt 2014-ben képviselhessék Brazíliában a piros-fehér-zöld színeket. A Felvidéki Harcosok szurkolói csoportjának egyik vezetőjével, Domonkos Rolanddal beszélgetett Pór Károly, a Nemzeti Sport újságírója:

– Ha valakik, akkor a Felvidéki Harcosok tagjai joggal énekelhetik a magyar válogatott meccsein a „Mi mindenhol ott vagyunk” kezdetű nótát. Milyen volt az észtországi túra?
– Az elmúlt három évben valóban nem sok olyan meccs volt, amelyen nem képviseltettük magunkat. Kapásból talán csak az azeriek elleni dubai mérkőzés jut eszembe. A selejtezők túráinak szervezése általában úgy történik, hogy a sorsolás után összeülünk és részletesen megtárgyaljuk, hova milyen erőkkel vonulunk fel, autókkal, esetleg nagybusszal vagy repülővel érdemes-e megcélozni a helyszínt. Az észtországi túrával úgy voltunk, hogy nélkülünk is összejöhet a három pont, de a végén mégiscsak biztosra mentünk és két tagunk vállalta az utazást – válaszolta egy félmosoly kíséretében a Nemzeti Sport Online kérdésére Domonkos Roland, a dunaszerdahelyi szurkolói csoport egyik oszlopos tagja, a magyar válogatott meccseket megcélzó utazások szervezője. – A válogatott találkozók előtt mindig egyeztetünk magyarországi csoportokkal is. Van egy nagykanizsai és egy zalaegerszegi csoport is, amellyel szoktunk közös utazásokat szervezni, a tallinni túra előtt pedig a budapesti Carpathian Brigade buszos túrájához csatlakoztak a tagjaink. Velük azonban ritkán megyünk együtt, mert ők kimondottan a meccsekre utaznak, mi pedig családos kirándulásokkal kötjük össze ezeket a túrákat.

– Családos kirándulás? A legtöbb feleség aligha szeret kezdősípszókhoz igazodni egy családi utazás alkalmával.
– Hát igen, de mi már megneveltük őket. Vagy megszoknak, vagy megszöknek! Persze ez csak tréfa, de nálunk a barátnők és a feleségek már alkalmazkodtak a férfiak szenvedélyéhez. Amikor én először asszonnyal meccsen voltam, akkor azt gondoltam, hogy ez lesz az első és egyben utolsó alkalom, azóta azonban már lebeszélni sem tudom, hogy velem jöjjön. Annyira megfogta a mérkőzések hangulata, légköre. Azóta pedig már a tizenöt éves lányunk is jár velünk. Ez az egész számunkra nem csak a fociról szól. A csoportunk egy többnyire harminc-negyvenévesekből álló nagy baráti társaság, amely ilyenkor a meccsek alkalmával jön össze és közösen programokat szervez. Amikor Kisinyovban játszott a csapat, akkor például bejártuk Erdélyt, csángó családoknál laktunk néhány napig, és úgy mentünk aztán ki a mérkőzésre is. Andorrába úgy utaztunk huszonöten, hogy Barcelonáig repülővel mentünk, majd onnan autóval tartottunk tovább, vagyis Spanyolország egy részét is bejártuk egy négynapos kirándulás keretében. A jövő szeptemberi, romániai túrát egy jóval nagyobb társasággal, busszal és autókkal tervezzük, ez egyhetes lesz. Szerdán indulunk, az első napokat Erdélyben töltjük, majd Brassóban hagyjuk a családokat, és amíg ők folytatják a városnézést, addig mi autókkal elmegyünk Bukarestbe a meccsre, ám a találkozó után sem rohanunk egyből haza. Visszafelé úgy tervezzük, hogy kedd este éppen megérkezzünk a budapesti Magyarország–Észtország találkozóra. A programot azért elsősorban a meccsek határozzák meg: fontos, hogy aktívan támogassuk a csapatot, részt vegyünk a szurkolásban, a koreográfiák készítésben.

– Ultrának lenni életforma – mondaná erre egy olasz fanatikus. Ugyanakkor a mai válságos világunkban adja magát a kérdés: hogyan, miből, mennyiért? Ezek a túrák ugyanis meglehetősen költséges, nem mellékesen időigényes elfoglaltságot jelentenek.
– Többnyire vállalkozók alkotják a csoport, vagy ahogy mi hívjuk, a parti negyvenfős magját, azaz magunk osztjuk be az időnket. Van, akinek boltja van, van, aki az építőiparból él, elég sokrétű a társaság. Egy-egy nagy túra előtt mindenki jobban ráhúz, a nap huszonnégy órájából huszonhatot dolgozik, és akkor be lehet hozni azt, ami a túrák miatt kimarad. Ezért fontos a tervezés, hogy mindent jó előre lássunk, fel tudjunk készülni. Aztán persze vannak olyanok is, akik alkalmazottként dolgoznak, de többségük esetében a főnöke is jön velünk, ami megkönnyíti a helyzetüket. A legdrágább utazások a repülős túrák, mint amilyen az andorrai volt, vagy amilyen a törökországi lesz jövőre. Előbbi úgy háromszáz euróra jött ki fejenként.

– Megéri? Mert finoman fogalmazva is azt mondhatjuk, minden igyekezet ellenére Dzsudzsák Balázsék nem mindig képesek közönségszórakoztató játékra.
– Ez számunkra nem eredményfüggő. Ha az összes meccset vereséggel zárjuk, akkor sem lenne kérdés, hogy ott leszünk-e a következőn. Mint már említettem, ez az egész sokkal többről szól, mint pusztán futballról. A meccseken keresztül országokat ismerünk meg, barátságok szövődnek magyarországi csoportokkal, együtt utazunk, együtt sírunk, együtt nevetünk.

– Együtt jóban, rosszban. Mennyi ebből a rossz? Rejtenek-e veszélyt magukban ezek a túrák, ért-e már benneteket atrocitás?
– Inkább kalandosak, mintsem veszélyesek. Moldovában, Kisinyovba menet például egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy már lementünk a térképről és elfogyott alólunk az út. Útban San Marinóba pedig az egyik autónak eltört a kipufogója és vissza kellett fordulnia. Még szerencse, hogy Győrben találtunk egy szerelőt és később utánunk tudtak jönni, s végül teljes létszámban megérkeztünk a kezdő sípszóra, mert nélkülünk nem kezdődhet el válogatott meccs. Ezek békés túrák. A veszélyesebb utazások nem ezek, hanem amikor DAC-meccsre megyünk száz-százötvenen mondjuk Pozsonyba a Slovanhoz, Nagyszombatra vagy Nyitrára, ők a fő riválisaink. Ezekre a túrákra már nem visszük a családokat.

– Annyira veszélyes?
– Nézze, mi nem kezdeményezünk balhét, nem szidunk senkit és nem eszünk tótokat, de nem is hagyjuk magunkat, ha megtalálnak minket. Szlovákiában mindenki ellenségként kezel minket, a mi meccseinket mindig kiemelt kockázatúnak minősítik.

– Mennyivel másabb kimenni egy DAC-meccsre, mint egy válogatott találkozóra?
– Más a cél. A válogatott egyfajta szórakozás, míg a DAC mérkőzéseire a csapat hivatalos fan klubjával, a Yellow-Blue Supportersszel együtt azért is járunk Szlovákia-szerte, hogy megmutassuk magunkat. Még akkor is, ha a csapat kiesése után most csak a másodosztályban szerepelünk, és az arab tulajdonossal történt nézeteltérések után bojkottot hirdettünk, így nem mindig rakjuk ki a drapikat és sokkal kevesebben is járnak ki, mint korábban. Mi itt Dunaszerdahelyen magyarnak érezzük magunkat, ezt bátran vállaljuk és meg is mutatjuk mindenhol, ahová megyünk.

– A kétezer-nyolcas, rossz emlékű, de a magyar szurkolói összefogást jól példázó DAC–Slovan meccs óta köztudomású, hogy számos magyarországi táborral jó kapcsolatot ápoltok. Talán Dunaszerdahely az egyetlen hely, ahol megfér egymás mellett egy ferencvárosi és egy újpesti zászló is.
– Ez valóban így van. Akik hozzánk jönnek, tudják, hogy mi nem utálkozunk, nem köpködünk más táborokra. Itt nálunk már nem egyszer megtörtént, hogy Fradi- és Újpest-sálas drukkerek ölelkeztek. Amúgy a mi partink is vegyes ebből a szempontból. A többség Fradi-meccsekre szokott járni, oda a drapikat is elviszik, de én a magam részéről többedmagammal ETO-szurkoló vagyok, és vannak Újpest- vagy Honvéd-szimpatizánsok is. Köztünk ez nem jelent problémát.

– Úgy tudom, a labdarúgás mellett más akciók is összekötnek benneteket, Felvidéki Harcosokat.
– Igen. A DAC idegenbeli meccsei előtt mindig előre bedobunk a közösbe egy fix összeget, de ha több szurkoló összejön a túrára, mint ahogy számoljuk, akkor a megmaradt összeget jótékony célokra fordítjuk. A legutóbbi ilyen összegből a városi kórház gyerekosztályának ajánlottuk fel, ajándékcsomagokat vásároltunk a gyerekeknek. A másik fontos akciónk egy szlovák törvényhez kötődik, ugyanis elrendelték, hogy minden iskola minden termébe ki kell helyezni a szlovák zászlót, a himnuszt és az alkotmányt. Mi erre összefogtunk, és minden terembe elkezdtünk magyar zászlókat gyártani, kihelyeztük a Himnuszt és idézetet a magyar alkotmányból. De például az iszapkárosultak javára is gyűjtést szerveztünk, több ezer euró jött össze.

– Így, a beszélgetés végén kanyarodjunk vissza a válogatotthoz. Készültök már a kétezer-tizennégyes brazíliai túrára?
– Szóba került… Volt olyan társunk, aki kijelentette, ő bizony a házát is eladja, ha az a tét, hogy eljusson Brazíliába a magyar válogatottal. Persze ezt aligha gondolta komolyan, de azt mutatja, hogy szinte bármire képesek lennénk azért, hogy világbajnokságon élőben lássuk a magyar csapatot. Hogy van-e erre esély? Ha a törököket megverjük, akkor szerintem lehet, de mint mondtam, mi mindig, mindenhol ott leszünk a válogatott mellett, akkor is, ha kikapunk.

(Pór Károly, Nemzeti Sport, fotó: Karaffa Attila)