A komáromi testvérpár és a miniatűr csodák – az életre keltett történelmi postakocsi

 

Kevesen tudják, hogy a helyi vasútállomás egyik elhagyatott fűtőházában áll egy ötvenéves történelmi postakocsi, amelyben megtalálható Szlovákia legnagyobb mozgatható TT(1:120 méretarányú) vasútmodell terepasztala. A Klimčík-testvérek: Péter és Pál, a komáromi Vasútmodellező Klub „utolsó mohikánjai” kalauzoltak el bennünket a kis birodalmukban.

„Adolf Zíka, cseh fotós, rendező egy huszonötperces dukumentumfilmet is készített a klubról és a terepasztalunkról: Csendes szenvedély címmel, amelyet Torinóban mutattak be.”

Honnan datálódik a vasút, illetve a modellezés iránti szenvedélyük?
Az elején csupán érdekesség gyanánt megemlíteném, hogy a családunkban soha nem volt vasutas. Én, mint kisgyermek, hatévesen a keresztanyámtól kaptam egy szerelvényt, mégpedig körsínnel, kismozdonyt két kocsival, és ahogy nőttem, ez bővült. Az öcsémmel mindig örömmel „vonatoztunk”. Innen datálódik ez a vonzalom. Amikor a pályaválasztásra került sor, nem is tudom, hogy milyen indíttatástól vezérelve, de elhatároztam, hogy Nagyszombatba megyek forgalmista képző iskolába, de mivel nyolcadik után volt mindez, így talán a sors valamilyen módon beleavatkozott, hogy végül a mozdonyvezető képzést engedélyezték. A valódi vasút is megtetszett és harmincegy éve ezt a szakmát űzöm. Most már semmi pénzért sem változtatnék. Ugyanúgy az öcsém, Pál is a „vonatozás” bűvkörébe került. Igaz, ő más pályát választott, hiszen villanyszerelőként dolgozik, és ezt a szakmát a terepasztalnál is tudja kamatoztatni.
Ismertessék az olvasóinkkal a komáromi vasútmodellezés fénykorát, egyes fázisait!
A komáromi Vasútmodellező Klub 1985-ben alakult, Dikácz Imre vezetésével. A régi szép időkben 40-45 állandó taggal rendelkeztünk. A probléma mindig is a klubhelyiséggel volt. Akkoriban a Lakásszövetkezet engedélyt adott rá, hogy a klubvezető pincéjében legyen az, és ott kezdtek el a tagok, a gyerekek dolgozni és modellezni. De elég szűkösnek bizonyult egy terepasztal elkészítéséhez. Arra viszont remek volt, hogy az aktív fiatalok megtanultak dolgozni a fával, a fémmel, a műanyaggal. Több ízben eredményesek voltunk mind a kerületi, mind pedig az országos bajnokságon,
versenyen is.

A rendszerváltás az Önök tevékenységére is rányomta a bélyegét. Milyen módon?
Jött a rendszerváltás és ki kellett ürítenünk a klubhelyiséget, el kellett hagynunk a terepet. A már meglévő anyagot szétosztottuk a tagok között, és hét év telt el úgy, hogy egy szerény főhadiszállásunk sem akadt.
Hogy miben merült ki a tevékenységünk? Aki modellezni szeretett volna, otthon gyártotta, készítette a dolgokat, kiállításokra és versenyekre is járt, de a tagok 95 százaléka: az idősebbek vagy kihaltak, a gyerekek pedig felnőttek, és domináns része egyéb szórakozás, hobbi után nézett. Amikor már meglett a komáromi modellező kocsink, azaz 1997-ben, csupán hat tagunk maradt. Persze felcsillant a reménysugár, hiszen az ország több klubja is hasonló helyzetben volt mint mi, és Pozsonyban rájöttek, lehet ezt stílusos helyen is csinálni: egy vasúti szerelvényben, modellező kocsiban. Ők voltak az úttörői, beindítói ennek a folyamatnak.

Pozsony, Privigye után Komáromba is megérkezett a modellező kocsi.Milyen aktivitással teltek a soron következő évek?
97-ben végre sikerült találnunk egy kisorolt postakocsit, és a vasúti igazgatóság hathatós közbenjárásának köszönhetően, akik segítettek abban, hogy visszahelyezzék a forgalomba és megalakulhasson a klub, a törekvéseinket siker koronázta. A kocsit Pozsonyból hoztuk, és az első év csupán a rekonstrukcióval telt, hiszen az ablakok ki voltak törve, több alkatrész is hiányzott, új villanyozást készítettünk, padló, fűtés: komplett belső rekonstrukció előzte meg a
tényleges alkotást. 1998 őszén elkezdtük építeni magát a terepasztalt is, és 99 végén már az első vonatok is közlekedtek rajta. Egy évre rá a komáromi klub rendezte meg a szlovákiai vasútmodell-bajnokságot, amire jöttek olyan modellezők is, akik magas pozíciókban dolgoztak a vasútnál és látták, hogy mivel is rendelkezünk. Azon a véleményen voltak, hogy muszáj elindítani, ne csak itt álljon, hanem az egész országban futhasson és népszerűsítse ezt az ágazatot.

Hova vezetett a történelmi postakocsi első útja? A „tűzkeresztség” után mi következett?
A kassai első út után bejártuk a Visegrádi négyes országait is. Persze a különböző engedélyek nélkül ez nehéz lett volna: technikai vizsgák, futási engedély, de sok segítőkész emberrel találkoztunk. Mivel a pálya már kész volt, úgy gondoltuk, hogy ideje kijavítani az egész kocsit. Komplett generáljavításon esett át: új pléhekkel lett felhegesztve, pakolás, szigetelés a hideg ellen, ajtók, ablakok, gumik, tető lecsiszolása tiszta fémre, rozsdamentesítve, és 2011-re végre kész lett a karosszériafestés is. Tehát hat éven keresztül nem modelleztünk, hanem bádogos, asztalos stb munkával foglalkoztuk!

Talán kijelenthetjük, hogy Önök ketten a komáromi vasútmodellezők „utolsó mohikánjai”. Milyen elemek alkotják a terepasztalt?
Mára már csupán mi ketten alkotjuk, visszük a klubot, de harmadikként az öcsém fia, Pál is aktívan besegít az alkotó- és a rekonstrukciós folyamatba. Az első ötlet az volt, hogy készítsünk egy olyan terepasztalt, ami jelképezné Szlovákiát. Úgy igyekeztünk, hogy minden része egy-egy szlovákiai tájnak, tájegységnek, esetleg nevezetességnek feleljen meg. Megtalálható itt hegyvidék, Gömör környéke, tulajdonképpen egy száz százalékos hasonmása a Telgarti vasúti hídnak-állomásépülettel együtt és még sok egyéb. Aztán a környékről is megörökítettünk építményeket, mint a komáromi fűtőház, váltókezelő házikók Nemesócsáról és Úszorról. Megtalálhatók rajta a valóságból is, és a fantáziánk által vezérelve szintén. A terepasztalunk 14*1,7 méteres. És amik alkotják: 250 méter sín, 100 váltó, 100 jelző és 35 szerelvény, amelyek változó, cserélődő módon közlekedhetnek rajta.
Merrefelé járnak egy-egy „szezon” alkalmával?
Átlagban egy kassai úttal szoktuk nyitni szezont, állandó vendégei vagyunk a pozsonyi Gőzmozdony Parádénak, a pesti Gőzmozdony Grand Prix-nak, ahol az egész Európa területéről adnak egymásnak randevút a „gőzösök”-mi pedig amolyan fellendítő attrakcióként járunk, hiszen a gyerekek nagyon imádják a mi féltett kincseinket. Az utóbbi négyöt évben megfordulunk a Chabówkai Vasúti Múzeumban, Lengyelországban is. Szinte mindenhol kuriózumnak számít, hogy egy vagonban ennyi minden megtalálható. A Komáromi Napokon is részt szoktunk venni, és minden évben rendeztünk egy kiállítást is, mikulás vagy gyermeknap alkalmával.

2011-ben emlékszem, hogy szintén beszélgettünk a postakocsiban. Igaz, pár szót, de akkor kiállítottak. Tavaly miért nem jött össze mindez?
2012-ben nem sikerült, nem jött össze sajnos, és épp a szülővárosunkban, Komáromban. Anyagi támogatás híján, csupán a saját költségeinken nem tudtuk realizálni. Természetesen, ha lesz ránk igény, és a város is valamilyen formában hozzájárulna ahhoz, hogy rendezzünk hasonlót, semmi akadályát nem látjuk.

Pedig a rengeteg szép fotó a naptárban, és a cseh rendező dokumentumfilmje is jelzi, hogy nem semmi, amivel rendelkeznek…
A Szlovák Államvasutak 2010-es céges falinaptárából 8 fotó a mi kezünk munkáját dícséri. S szintén abban az évben Adolf Zíka, cseh fotós, rendező egy huszonötperces dukumentumfilmet is készített a klubról és a terepasztalunkról: Csendes szenvedély címmel, amelyet Torinóban mutattak be. Mint látja, érdeklődés az van, de Komáromban nagy a passzivitás…

Terveik a közeljövőre nézve?
Aktuális, egyben égető a fordítókorong és a fűtőház cseréje, a tárolóvágányok építése, a közvilágítás és a biztosító berendezés befejezése is. Sőt, modul-terepasztalt is szeretnénk, melyek amolyan terepasztal-részletek, mobilisak, tehát könnyen szállíthatók az épp aktuális helyszínekre.

(kép és szöveg: ha)