Amikor már kevés a gulyás
Láttak-e már a népszerű, bajorok által gyártott gépkocsival közlekedő embereket festékes vödörben „buligulyást” csenni, mondván, jusson holnapra is? Jelentem, én már igen. Nem volt ugyan szívderítő látvány, bár ismét rádöbbentett, ez ugyancsak Szlovákia.
Szociális segélyek árnyékában élünk, amelyek szövevényes rendszerét ismét kicsit megnyirbálnák. Persze, ezzel a kis kerti munkával nem érnek el sokat. A valóban rászorulók ugyanis még nehezebb helyzetbe kerülnek, s amúgy is, a mindenkori állam képtelen számukra használható megoldást kínálni.
Egyébként, közlöm minden illetékessel, az sem jelent segítséget, ha a hivatalokban csak a szabad állásokat (ezen sorok írásának pillanatában a Dunaszerdahelyi járásban összesen 83-at) kínáló internetes portált tudják ajánlani. Furcsa, hogy állami alkalmazottak népszerűsítik egy magán cég honlapját! Valamit elrontottunk, nem tegnap, hanem nagyon régen, s igyekeznénk ugyan kimászni a kiásott gödörből, de úgy tűnik, a próbálkozások hiábavalóak.
Elárulom, alapvetően a pozitívan gondolkodók táborát erősítem, de ahogy észrevehették, gazdasági és társadalmi szempontból sem tudok biztató képet festeni a jelenről. Pedig ez lenne a közgazdász feladata. Esetleg társaimmal modelleket építhetnénk, amelyekkel a lehetséges kiút alapköveit fektetnénk le. Mégsem tesszük, hanem próbáljuk menteni a kisiklani készülő vonatot, amelyről ki kellene ugrani amíg lehet.
Viccesen azt szoktam mondani a barátaimnak, hogy ma még ne nagyon gondolkodjanak azon, milyen is lesz tíz év múlva a lakáshitelük kamatlába, mert életszerűen azt senki sem tudja előre megjósolni. Amikor pedig pénzügyi tanácsokat kérnek tőlem, annyit mondok csak, ne őrizzenek túl nagy vagyont a bankokban. Ezzel ugyan a pénzintézetekben menedzserként dolgozó kollégáim alatt vágom a fát, de mindegy, úgyis közös zuhanás előtt állunk. Aztán majd eljön az a nap is, amikor már gulyás sem lesz a bográcsban, legfeljebb a megmaradt festékesdobozt fogjuk rágcsálni.
(Rajkovics Péter, szú)
