Az idegenvezető – Beszélgetés Pőthe Attilával

Alacsony, vékony srác volt az alapsuliban, az a fajta, aki ritkán kerül középpontba. Most egy jóképű, sármos férfi mosolyog rám. „Amire átérsz az aluljárón, én is ott leszek” – mondja, amit én képtelenségnek tartok. És tényleg: a lépcső közepén vár rám, jól látható helyen, épp csak fel nem emeli a kezét. Pont, mint egy idegenvezető. Egyébként este 10 óra van, és Budapesten járunk.

Egy órája értél haza Tokajból, hajnalban pedig Horvátországba indulsz. Nem vagy fáradt?
Én mindig friss vagyok és illatos – nevet rám, majd hozzáteszi – Megszoktam a pörgést. Egy idegenvezető 24 órás szolgálatot teljesít, mindig fittnek és derűsnek kell lennie, és én ezt megtanultam. Egyébként Horvátországgal nincs vége az augusztusnak: utána azonnal a Baltikumba és Oroszországba indulok egy csoporttal, majd irány Mallorca, Korzika…

Nem sok ez egy kicsit?
Látod a lakásom: négy hónapja költöztem ide, és még a fele cuccom dobozokban van. Nem tudtam mikor kipakolni. Sokan mondják: „Milyen jó neked! Folyton csak utazgatsz, és még meg is fizetik!” Fogalmuk sincs arról, egy-egy út mögött mennyi munka áll.

Egyébként mennyi munka áll mögötte?
A régi, hagyományos utazás ma már nem eladható a piacon. Már nem elég egy esernyővel a karodon mutogatni: az ott a templom, ez meg itt a plébánia. Élményt kell nyújtani az utasoknak. Az igazán jó idegenvezetők erre ráéreznek, és kialakítják a saját, egyéniségükhöz kötődő programokat. Például vegyük Szlovákiát. Donovaly? Legyintesz: á-á-á, snassz. De ha fel van turbózva, akkor nagyon szerethető. Amikor a buszról leszállva kutyaszánnal fogadnak, majd libegővel felmész a hegy tetejére, ott aztán hótalpakat csatolnak rád, és a Delta főcímzenéjére úgy taposod a havat, mint valami sarkvidéki kutató… Aztán a hegygerincről leérve sült sajt és forralt bor vár rád… Ez már másképp hangzik igaz? Azonban mindez komoly szervezés és utánajárás kérdése.

Mennyit kell készülni egy-egy útra?
Igazából élethosszig. Mivel én nagyon sokat utazom és nagyon sok országba, egy helyet általában két-háromszor érintek egy évben. Ezért mindig mindent újra kell tanulnom. Emellett mindig új tapasztalatokra vágyom. Ezért veszem a fáradtságot, és járom a világot – saját pénzből is. Ismeretlen helyeket fedezek fel, beszélgetek, kapcsolatokat építek. Aztán átgondolom, mi lehet ebből érdekes egy utazási iroda, egy csoport számára.

Ezek szerint az idegenvezető találja ki a programokat?
Változó. Többnyire vállalkozók vagyunk, akik egy-egy útra szerződünk le valamelyik utazási irodához. Ha az ember jó a szakmában, akkor keresik, ha nem, akkor ő keres. Nekem szerencsém van. Folyamatosan csörög a telefonom, olyan 20-30 irodával állok kapcsolatban. Van, hogy kiesik egy idegenvezetőjük, máskor arra kérnek, állítsak össze nekik egy utat. Az egyik utazási iroda portfólióját például nagyrészt én állítottam össze.

Hová utazol legszívesebben?
Az én „területem” Európa és Dél-Ázsia (Indonézia, Kambodzsa, Vietnam, Thaiföld…). A kedvencem pedig egyértelműen Szingapúr. Sokszínű, fejlett, ugyanakkor mégis egy picit vad. Nagyon jó a GDP-je, koldust nem látni az utcán. Ha akarsz, egy lépéssel Indiában vagy, ha akarsz, Kínában, vagy Thaiföldön. Minden nagyon rendezett és tiszta. Például rájöttek, hogy a rágógumi mindenfelé odaragad: ezért nem kapható. Komoly pénzbírsággal büntetik, ha valaki rágógumizni mer. Tilos étkezni a közlekedési járműveken; az utcán dohányozni pedig csak hatalmas, gomba alakú elszívók alatt lehet, hogy cigarettafüst még csak véletlenül se kerüljön a levegőbe. Emellett számtalan lehetőség várja a turistákat, és mindezt teljesen ingyen. Európában pedig Ausztriát szeretem. Mert ott még a fű is zöldebb. Látszik, hogy minden pénzt, ami befolyik a turizmusból vissza is fordítanak az ágazatba. Szlovákiának is rengeteg a kincse – azonban hiányoznak a látványosságokhoz vezető utak, parkolók és a turistákat kiszolgáló intézmények. Szlovákián keresztülvinni egy csoportot nem egyszerű. Például nem tudsz hol megállni egy 45 fős busszal, ha mosdózni kell. A benzinkutak, ahogy meglátják a csoportot, bezárják a toalettet. Sajnos ez mentalitás kérdése is.

Vannak szlovákiai csoportjaid is?
Igen, és nagyon szeretem őket. A cégemen, a Barangoló Baráti Körön keresztül megtalálnak az otthoni magyar csoportok, egyesületek is, akik szeretnék felfedezni Budapest vagy Magyarország szépségeit. Jó úgy vezetni őket, hogy tudom, mi érdekelheti az otthoniakat itthon nálunk. Most voltak Gútáról, Galántáról, Pozsony mellől is jópáran.

Az egy dolog, hogy sokat kell készülni egy-egy útra. De ettől még nem válik senki igazán jó idegenvezetővé.
Lehet akármilyen nagy tudása valakinek az adott ország kultúrájából, ha nem jól kommunikál, ha nincs elég empátiája, vagy ha túlságosan félős, ideges, nem fogják szeretni az utasok. Szerencsére jól bánok az emberekkel. Eredetileg tanárnak készültem, és pályám elején egy bentlakásos állami intézetben dolgoztam. Hat, középsúlyos értelmi fogyatékos „fiam” volt. Az sok mindenre megtanított. Türelemre, empátiára, konfliktushelyzetek kezelésére. Egyébként a pedagógia minden út során előjön. Ugyanis az utasok, ahogy felszállnak a buszra, gyerekekké válnak. És mindegy, ki hány éves. Onnantól kezdve rám bízzák magukat, és úgy jönnek utánam, mint egy tyúkanyó után a kiscsibék.

Na de mindig hallgatnak Rád?
Minden csoport más és más – ezért nincs két egyforma út. Ez ettől szép: változatos tájak, változatos emberek. Az esetleges problémákat meg nem kell felvenni, hiszen ki tudja, milyen lelkiállapotban szálltak fel ezek az emberek a buszra. Lehet, valaki éppen összeveszett a szomszédjával. A morgása nem neked szól, nem a programnak – ő ilyen rosszkedvű. Persze, akadnak extra helyzetek. Vannak, akik azt hiszik, nekem minden jobb, mint nekik – jobb szoba, jobb étel, ki tudja, talán még a csapból is édesebb víz folyik. Megesett, hogy egy vérmesebb férfi szentül meg volt róla győződve, hogy nekem kényelmesebb az ágyam – úgyhogy egyszerűen kihúzta alólam a matracot.

És te mit csináltál?
Ilyenkor mosolyogni kell. És hát mi mást tehettem volna? A portán aludtam… Az is egy külön élmény.

Kétségtelen, jó a fellépésed. Mit gondolsz, ez mennyire köszönhető a géneknek? Konkrétan arra gondolok, hogy édesapád, Pőthe István ismert színművész. Színészgyerekként a színházban nőttél fel, egy ideig rádióztál is. Vagy ez inkább önbizalom kérdése?
Biztosan ott vannak a gének, és sokat számít a rádiós tapasztalat is. Ami meg az önbizalmamat illeti, hááát… Anno még a telefont se mertem felvenni, nem hogy emberek elé kiállni. Az ún. évnyertes gyerekek közé tartoztam, csaknem egy évvel voltam fiatalabb társaimnál. Ennek eredményeként mindig én voltam a béna kacsa az osztályban. Aztán elkerültem otthonról, Esztergomban folytattam tanulmányaimat. Az iskolát mondhatni magam finanszíroztam, úgyhogy a tanulás mellett éjt nappallá téve dolgoztam. Kemény évek voltak, de sokat nőtt az önbizalmam. Kezdtem hinni a saját képességeimben, hogy képes vagyok kézben tartani a dolgaimat, a sorsomat… Igen, mindenféle szempontból nagy utat jártam be. De megtaláltam a helyem: az idegenvezetés a hivatásom, és legyen bármilyen fárasztó is időnként, minden percét élvezem.

Dráfi Anikó