Az utolsó Sound, de nem az utolsó fesztivál

Nem lesz több Balaton Sound, de minden várakozásunkat felülmúlta az idei. Az idei is. Újra. A tavaly meghiúsult Don Diablo-interjú után idén Lost Frequencest abszolválva. És bár még mindig kevesen értik, miért ragaszkodunk ehhez a fesztiválhoz ennyire, de akik lejöttek utánunk valaha, azok nem bánták meg. Látták. Megértették. Egyszer s mindenkorra.

Idén még nagyobbat álmodtam, mint tavaly. 6 nemzetközi és 2 szlovák interjúra is bejelentkeztem. Gondoltam megdolgozom helyszíni tudósítóként is a staffos bérletemért. Mert ha csak egy interjú is összejön, akkor már elégedett leszek. Az az egy végül Lost Fírequences lett – akárhogy is.

Az első két napban eregettük a vízipipa füstjét, sohavégetnemérősen hangolódtunk a szálláson, kattogtunk a melodikusan dübörgő techno melódiákra az elképesztő lézershow fényében. És örültünk hogy milyen jó, hogy ismét összejöttünk. Ugyanitt, ugyanígy, nem teljesen ugyanennyien, de a kemény mag nagy része idén is tiszteletét tette.

Feküdtünk az ágyban, és könnyesre nevettük magunkat az előző napi felvételeken. Nem aludtunk, pedig kellett volna. “Menjünk le a partra” – minden évben ott akarunk kikapcsolni, de aludni ott sem tudunk soha. Nem áll le a lábunk még akkor sem, amikor azt hisszük.

Hűsöltünk a parton, söröztünk a medencében. “Koccintást hallok?” – szűrődött be kintről a hang két mikroalvás közt, mire hangosan felnevettem. Megállíthatatlanul érkezett a “szobaszerviz”.

Aztán pikkpakk eljött a péntek 7 óra, amikor Lost Frequencies várt interjúra. “A Rádió1, a TV2 és a Szia Komárom stábja is készen áll?” – már eleve ez a három megnevezés egy mondatban, priceless. Irány a Backstage!

Ahogy átvágtunk a tömegen, miközben John Newman már az első slágereit pörgette, átkapcsoltam munkaüzemmódba. Mert mi a legrosszabb, ami történhet? Használhatatlan lesz az anyag, és akkor “csak” találkoztam egy 1,3 millió követővel rendelkező világsztárral…

5 perc volt a világ.

Két szemvillanás múlva a végére is értem a dalcímek köré font kérdéseimnek. Mindenre jutott idő, és Felix De Laetnek mindenre volt válasza. Végül egy közös fotó, és már ott se voltunk.

És végre kérhettem egy kört, hogy minden adag stressz kijöhessen belőlünk.

20 perccel később már egy porszemként figyeltük a DJ pult mögé kilépő Lost Frequencest. Akivel az imént még szemtől szembe ültünk.

Ezek után már jöhetett a maximálisan felszabadult szórakozás. Amibe belefért naplementés buli a mólón. Ahol fürdőruhában táncoltunk, és nem érdekelt az alakunk. Előkerülhetett a szivecskés party-szemüveg. Limbóhintózhattunk fényárban verető dobosok között, elterülhettünk az óriásira méretezett nyugágyban elveszve. Agyunkra mehettek a klasszikus dallamok, amiket már a hátunk közepére sem kívántunk. És ahol nem létezett már az a kényelmesen körbetáncolható oszlop, amiért én még egy estét Pedro-ra vagy Freed from desire-re lettem volna hajlandó eltölteni.

Kivéve, ha épp egy ketrecharcos legendával, Lajával ordíthattuk, hogy Na-na-na-na-ná-na-na-ná-na, akinek ez utóbbi a bevonulós zenéje

De aztán helyette inkább Borgorra ugráltunk, és ha megfáradtunk, levetődtünk a fűbe. Mert mi már ülő pozícióból is tudjuk művelni a táncot.

Aztán végirobogott az utolsó nap is, amiben újfent napfelkeltéig tartott az az elementáris tombolás. Rejtély, hogy bírjuk évről évre ugyanolyan erőbedobással letolni az összes napot. Timmy Trumpet magyar akkordjai pótolták még a hazai dalok iránti hiányérzetünket is. Az utolsó napon pedig a technosátrat mi zártuk. Elveszve a tömegben megszűnt az idő múlása.

A vasárnap reggel rózsaszín égre kibújó első napsugara megkoronázta a 4 napot. Tökéletes lezárás lett, amit már csak a bolondos öcsémék által a partra szervírozott nyugággyal lehetett eggyel magasabb szintre emelni.

Így kényelemből néztük végig, ahogy a Nap már elkezdi melegíteni is az arcunkat. Újra megnyugodtunk, hogy már pirkad, és mi még mindig, fáradhatatlanul itt vagyunk, és nyomjuk az utolsó leheletünkkel is…

Aztán elvágták, véget ért a show.

Rengeteg új élménnyel gazdagodva, de ismét eltelt egy Balaton Sound. Immáron az én életemben a hetedik. Olyan fordulatokkal, amilyenre nem is számítottam. És ez mind megmarad nekem.

A vibe, amit csak az tud értékelni, aki legalább egyszer végighömpölygött a sounder tömegen, és minden nap a felismerhetetlenségig összekoszolta a tornacipőjét. Akinek legalább egyszer beállt már a válla a sok levegőt püföléstől. Akinek megszámlálhatatlan mennyiségű fotója van az óriáskerék fényében, és még annál is több a neonáradatban pompázó BS feliratnál. Aki már százszor elvesztette a társaságát, hogy eszeveszett igyekezettel újra megtalálja annak minden egyes tagját. Aki már mászott be balkonon a szállásra, mert a kulcs nem volt meg. Akinek már sikerült megvennie annyi repoharat, ami egy életre is elég lenne.

És akiről készült legalább egy vállalhatatlanul furcsa, mémelhető fotó alvás közben.

És ha nem lesz több Sound…

Majd nehogy mi szervezzünk egy veretős fesztivált, aminek a végén lesz egy levezető chillezős nap. Ahol majd halkabban szól a zene, eggyel nyugisabb a hangulat. Szépen lelassulhatnak a kezek és a lábak, végre alhatunk egy jót a parton, még egy utolsót fürödhetünk a fesztivál tematikájú vízben. És hazafelé az autópályán még a dugót is kihasználhatjuk a lehúzott ablakon keresztül kilógatott lábdobolásra. Visszaérve Pestre pedig megvárhatjuk, hogy világításba boruljanak a hidak a levezető piknikezés közben, elfogyaszthatjuk az utolsó megmaradt üveg bort szigorúan repohárban. És ugyan a Balaton-part helyett a Duna-parton elmélázva, de eltökélhetjük, hogy jövőre is folytatjuk, akárhogy is. Mert az önfeledt szórakozás soha nem érhet véget!

Beszámoló az előző évekről: Megannyi könnycsepp és eufória – ütött a 2023-as Balaton Sound is!, Balaton Sound 2017 óta stabilan