Bárány János idén fél évszázados, és aktívabb mint valaha

Bárány Jánost olykor interjúalanyként is, általában azonban a kérdező szerepéből ismerjük. Ahogy ő is tartja: „Nem az a fontos, akinél a diktafon van, hanem aki előtte ül.”

Mégis, az újságíró is lényeges, hiszen tudni kell kérdezni, és hagyni kell, hogy az alany mondja el azt is, amit valószínűleg az újságíró is tud. Úgy kell írni, hogy az olvasó gyors és pontos információkat kaphasson. János mindenhol ott van, minden történésről tud és mindenről alapos körültekintéssel ír.

Felmerül a kérdés, vajon honnan tájékozódik ennyire tüzetesen valaki az eseményekről? „Régebben megkértem az egyes rendezvények szervezőit, hogy legközelebb azonnal telefonáljanak, ha készül valami. Így építettem a kapcsolati hálóm. Ma már egyértelműen a Facebook a leghatékonyabb forrás. Nem mondom, hogy bújom az internetet, de ha rábukkanok valamire, rögtön cselekszem.”

János tudatosan foglalkozik az amatőr, feltörekvő művészekkel. „Bemutatom és tanácsokkal látom el a fiatalokat, majd hagyom, hogy menjenek tovább a saját útjukon. Ők a tehetségüknek köszönhetik, hogy felkerültek a térképre. Legutóbb a 25. Tompa Mihály verseny nyerteseit kértem ki óráról egy cikk erejéig, valamint a színművészeti egyetemistákról szeretnék most egy sorozatot. Melecsky Kristóf, Hostomská Fanni, Béhr Marci, Dékány Niki és még sorolhatnám. Emellett a dunaszerdahelyi Rivalda Színházat is segítem, mivel a mai világban el kell tudnunk adni magunkat. A kilencvenes években a Totál káosz nevű együttesért voltam oda, nekik még koncerteket is szerveztem. Kipróbáltam magam e téren is, de tovább léptem, hiszen annyi ember van még, akit fel lehet fedezni.”

János tizenöt évet húzott le az Ifi magazinnál. Valószínűleg ez a lap a mai ifjúsági közegben már nem élne meg. Az újságnál a napokban elhunyt, D. Kovács József tanítványaként sajátította el a szakma csínját-bínját. „Minden, amit az újságírásról tudok, tőle tanultam. Ő mondta, hogy ennek az egésznek csak akkor van értelme, ha valamilyen módon segítesz vele a másiknak. Akkor még nem értettem, csupán az számított, hogy minél több helyen olvassák a nevem. Azóta rájöttem, milyen igaza is volt.”

A Komáromi Jókai Színház közönségszervezői időszakát kellemes vargabetűként értékeli, ami alatt bebizonyosodott, hogy az írás jobban megy számára. „Pihenő a cikkírásból persze ez idő tájt sem volt, sőt. Akivel csak lehetett, interjúztam. Verebes István ekkor még a színháznál dolgozott, így összehozott Törőcsik Marival. Csodás élmény volt, mivel eleinte rettegtem tőle, hogy hogyan fogok a közelébe kerülni, de István segített nekem. Rúzsa Magdival a turnébusza hátuljában, alvó zenészek között beszélgettünk.

A Ghymes együttessel egyszer Portugáliában az óceán partján csevegtünk. Bárhova elmegyek, ha érdekel az egyén és bárkivel szívesen beszélgetek, aki többet, vagy mást tud, mint amit én. A külföldi sztárinterjúk sosem vonzottak, mivel az angol szókincsem 25 szóban ki is merül. Egyszerűen nem volt türelmem hozzá, hogy megtanuljam a nyelvet, ez szerintem már az új generáció pályája. Nagy a rajongásom a Neoton Família, de főleg Csepregi Éva felé, akivel négyszer is sikerült már találkoznom és mindig ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. A legújabb interjúm pedig Freddievel készült, aki a beszélgetés végén megköszönte, hogy alaposan felkészültem belőle. Ez egy azonnali pozitív kritika és hatalmas dicséret a szakmánkban.”

A Szabad Újságnál eltöltött főszerkesztői évek után kikristályosodott János számára, hogy a jelenlegi szabadúszás az, amely igazán formában tartja őt. „Elkezdtem újra egészségesen táplálkozni, salátát eszem szalonna helyett. Hatkor kelek, naponta két-három írást leadok, így sokszor éjfélig tart a munkaidőm. Minden mondatért meg kell küzdeni, legyen az hétvége, vagy az éjjeli órák. Ki tudja, mikor jön az ihlet. Ebben a szakmában nincs szünnap sem, hiszen egy exkluzív anyagnál másodperceken múlhat, nehogy valaki megelőzzön. Ez viszont nagyon tudja hajtani az embert.”

János a Delta hetilapnál is dolgozik külsősként, ahol már visszatérő szerkesztő és nagyon dicséri a kollégákat. „Ez a rengeteg hír és szín, jól áll ennek a fiatal csapatnak, jól csinálják.” A Felvidék.ma főszerkesztőjét általában meglepi egy-egy cikkel, melynek Langschadl Matyi mindig talál helyet. János a mai napig szívesen népszerűsíti a színházat külsősként is, ennek kapcsán az Új Nőben nyártól indul a saját színházrovata.

János ötvenedik születésnapját szerény körülmények között, családi szűk körben tartották. „Sosem voltam az a nagyszabású buliban ünneplős, ez most sem lesz másként. Több barátom felköszöntött, a Facebookon már fájt is a kezem a sok like-olástól.” – mondja mosolyogva. „Egyébként interneten nem igazán olvasgatok, van hogy egy hétig nem nyitom ki a levelezésem. Azt mondom, ehhez már öreg vagyok. Ez a fiatal generáció terepe, de fantasztikus módszer, az biztos. Én még a régi iskola vagyok, nekem még nagy rémálmom például, hogy a digitális diktafonomról egy gombnyomással eltüntetek mindent – holott tudom, hogy mindent vissza lehet szerezni. Lehet, hogy egy év múlva már én is a technika ördöge leszek, ám egyelőre tudatosan nem engedem be ezt a mindennapjaimba.”

És hogy mi az a tulajdonság, ami egy újságíróban elengedhetetlen? „Legyen szíve, lelke, és mindig legyen alázatos. Ezeket nem tanítják sehol. Nem fontos, hogy ki írja az interjút, az a fontos, akiről szól. Fiatal és bohém koromban még néhány vicces fedőnevet is használtam emiatt, mint Fantom Ödön és Mangó Béla. Utóbbi vicces pillanatokat váltott ki a Pátria rádió szerkesztőségében, amikor Puha József barátom még dalt is küldött Mangó Bélának – az egész stáb élő adásban nevetett.”- emlékezik vissza az újságíró.

János nagy szenvedélye a cirkuszok témája is. „Amíg nem látom az előadásokat, nem nyugszom.” – mondja nevetve. „Az Eötvös Cirkusz igazgatóságával például nagyon jóba vagyok, közösen tervezzük egy ilyen tematikájú könyv megírását is, ez viszont egy nagyobb munka. Imádok olvasni, rengeteg újságot és könyvet szerzek be, mivel a szókincs csak innen sajátítható el. De olvasni még rengeteg időm lesz… Most főleg írni kell, amíg csak bírom az iramot.”

Milány Kincső