Egy kórusban mindenki egyenlő – 35 éves a Concordia Vegyeskar
A közelmúltban ünnepelte 35. évfordulóját a Concordia Vegyeskar, amely működése óta a szlovákiai magyar énekkarok élvonalába tartozik. Díjak egész sorát nyerte el, fellépéseik során eljutottak Európa számos országába, sőt, a tengeren túlra, az USA-ba is. Az alkalomból Stubendek István karnagy mesélt nekünk a kórus történetéről, és a zene, a közösségben való éneklés szeretéről.
Stubendek István 1980-ban alapította a kórust. Ének-zenetanárként végzett a nyitrai Pedagógiai Főiskolán, majd felsőfokú karnagyképzőben tanult tovább Budapesten. Tanulmányai befejeztével előbb a Bodrogközben, majd 1979-ben Komáromban telepedett le családjával. „Mivel a Bodrogközben két, sikeres énnekkart is alapítottam és vezettem – mesél a kezdetetkről – és mivel nem tudom elképzelni az életemet kórusmunka nélkül, kérdés sem volt a számomra, hogy új lakhelyemen is nekiállok a megszervezésének. Célom nem csupán egy énekkar, hanem egy magyar közösség létrehozása is volt. Ma már nehéz elképzelni, de akkoriban még az is gyanús volt, ha öt magyar összejött – nemhogy ötven! Márpedig a Concordia vegyeskórusban hamarosan 50-60-an lettünk. Előfordult, hogy nem fértünk fel egy buszra, ha valahová utazni kellett.”
„Akkoriban a Duna vonala nem csak politikai, hanem nyelvi és lelki határvonalat is jelentett. Azért is kérvényt kellett benyújtanunk, hogy egyáltalán átmehessünk Szentendrére meghívni egy kórust. És ha ideérkeztek? Szóról szóra le kellett fordítanunk az illetékeseknek, mit énekel a magyar kar, nehogy valami „lázító tartalom“ kerüljön a repertoárjukba. Egyszer a református templomban adtuk élő Händel: Messiás oratóriumának Halleluja tételét. Nehéz volt elmagyarázni az elvtársaknak, hogy ehhez a műhöz orgonakíséret szükséges! Ez mai szemmel viccesnek tűnhet –akkoriban azonban a kórusban éneklő óvó- és tanítónők az állásukkal játszottak.”
„Az alapító kórustagok közül már csak hárman vagyunk aktívak: az öcsém, Stubendek László polgármester, Mácza Mihály történész, valamint jómagam. Öt évvel ezelőtt még tízen voltunk… Az idő eljár felettünk: sajnos, sokan már nincsenek köztünk, illetve egészségi állapotuk miatt nem járhatnak próbákra. A helyi fellépéseken azonban ott vannak: a nézőtéren ülve tapsolnak nekünk.
Jelenleg bejegyzett tagjaink száma 50 fő. Ebből azonban néhányan külföldön tartózkodnak, mások éppen kismamák, vagy más elfoglaltságuk van: az éneklés most nem fér bele az életükbe. Azok száma, akik rendszeresen járnak próbákra, nagyjából 35-40-re tehető. A nyugdíjasoktól kezdve a negyveneseken keresztül a tinédzserekig mindenki látogatja a kórus. Így tanulhatunk egymástól: az idősek a fiatalok jókedvét, energiáját, a fiatalok pedig az idősek tapasztalatát és életbölcsességét.”
„Az egyik legfiatalabb tagunk az unokám: ő most gimnazista a Marianumban. Az édesanyja, Annamária, de a feleségem szintén énekel a kórusban. (A másik lányom, Katalin csak azért nem, mert a színészi hivatás Pécsre szólította.) Így azt lehet mondani, hogy a Concordia a családunk életének szerves részévé vált. Nem mi vagyunk az egyetlen ilyen család. A Pfeiferlikéktől itt énekel az édesanya, a két fiuk, és a két menyük is. Nincs ezen miért csodálkozni: a zene, az éneklés varázslatos hatással van az ember lelkére. És ha egyszer ez a szépség valakit megérint, ösztönösen igyekszik átadni gyermekének. Ahogy Bárdos Lajos mondta: lehet zene nélkül élni – de minek?”
„A szólóéneklés is szép dolog – bátorságot, zenei felkészültséget igényel. De amikor közösségben szólal meg valami, amikor sokan egyszerre, egyazon célért éneklik ugyanazt – az csodálatos módon emeli, röpíti fel az ember lelkét… Nehéz azt az örömöt szavakba foglalni, amikor azt érzed: harmóniában tudsz lenni másokkal. Úgy gondolom, aki kórusba jár, előbb-utóbb más emberré válik. A kórusban nincs jobb, vagy rosszabb énekes. Aki gyengébb, az igyekszik feljebb kerülni – aki pedig nagyon szakképzett, annak lejjebb kell adnia magából. Itt mindenki egyenlő, egyformán értékes embernek érezheti magát. Nem lehet kitűnni, villogni: mert abban a pillanatban már nem a kórusról (közösségről) szól a dolog, hanem az önkifejezésről (az énről). Természetesen azok az énekesek, akiknek tanult énekhangjuk van, lehetőségük van szólót énekelni egy-egy zeneművön belül. A mi gyönyörű hangú szoprán szólóénekesünk Szalay Szilvia, aki már-már alapítótag, 34 éve énekel velünk. A férfiénekesek közül a Pfeiferlik-testvérek, Lajos és Tamás, időnként Fülöp István tűnnek ki. Pótolhatatlan számomra Bakos Márta szólamvezető, és a kórus zongorakísérője. Zongorán egyébként „külsősök” is gyakran kísérnek minket, elsősorban Pálinkásné Andrássy Zsuzsanna és Prágay Marianna, de szerettel emlékszünk vissza Mihályová Máriára és Lohner Mónikára is, akiknek munkájára hosszú éveken keresztül számíthattunk.”
„Az egyes szólamokat külön-külön tanuljuk be. A kedvenc pillanatom az a perc, amikor az egyes szólamok először szólalnak meg együtt, amikor először teremtődik meg a harmónia. Ez felemelő pillanat, olyan, mint az első szerelem: igen, ez az, ezt kerestem… Egyébként nincs kedvenc darabom, minden szerzemény egyformán kedves a szívemnek.”
„Hogy hol mindenhol jártunk, léptünk fel? Erről egy regényt lehetne írni! Évente legalább 20-25 alkalommal állunk színpadon, szabadtéren, templomokban. Rengeteg fellépésünk volt Felvidék- és Magyarország szerte, Csehországban és Ausztriában. Gyakran járunk Észak-Komárom testvérvárosaiba, elsősorban a németországi Weinssenfelsbe. Az USA-ba az Amerikai Református Egyház meghívására Erdélyi Géza volt püspök közbenjárására jutottunk el 2000-ben, egy majd egy hónapos adománygyűjtő körútra. De jártunk már Olaszországban, Spanyolországban és Lengyelországban, Krakkóban is.”
„Működésünk óta két CD-t adtunk ki, és számtalan díj büszke tulajdonosai vagyunk. Számomra azok a legkedvesebbek, amelyeket a Felvidéken, a galántai Kodály Napokon kaptunk. Ennek a rendezvénynek van hangulata, varázsa – talán mert otthon a legnehezebb megmutatni, mit tudunk, hogy hol állunk a szlovákiai magyar kórusok között. 1981-től kapcsolódtunk be Kodály Napokba: egy éves volt a kórus, és máris egy különdíjjal jöttünk haza. Szinte berobbantunk abba a közegbe… A Kodály Napokon az élvonalba tartozni presztízst jelent – és mi már több, mint harminc éve oda tartozunk. Ez jó érzés. Jó érzés tudni, hogy van értelme a munkánknak.”
A vegyeskórus május 31-én tartotta ünnepi hangversenyét a Duna Menti Múzeum dísztermében, amelyen vendégként fellépett a budapesti Országos Széchényi Könyvtár Kórusa és a komáromi Comorra Kamarazenekar is Medveczky Szabolcs vezényletével. Az ünnepség keretében Elek László, a Szent András-plébánia esperese adta át Őszentsége, Ferenc pápa díszoklevelét, amelyben apostoli áldását küldte a kórus tevékenységére . Ugyancsak az ünnepségen vehette át az énekkar a Szent Gorazd-emlékérmet, amelyet PhDr. Kresáková Jana, a Nemzeti Közművelődési Intézet igazgatója adományozott.
Hübschné Dráfi Anikó
