Élet egy hajó fedélzetén!

Hátrahagyva mindent vízre szállni és körbejárni a világot, mindeközben nem kevés pénzt is keresni? Akik tényleg megteszik a szó szerint világot jelentő lépést, és nyakukba veszik a Föld kikötőit, azoknak összefolynak a napok, nincs pihenés, nincs privát szféra, csak a végeláthatatlan víz és az utasok folytonos kiszolgálása. De miért is éri meg ezt az életformát választani? Komáromiakat kérdeztünk, hogyan és miért alakult, hogy folyami vagy óceánjáró hajókon kötöttek ki.

Alexandra:

„Az élet nagy kihívására 2014-ben indultam útnak felszolgálóként – ma már én fogadom és informálom a vendégeket, valamint panaszaik megoldásában is rendelkezésre állok.” Alexandra bejárta már a Földközi-tenger környező országait, valamint India, az Arab Emirátusok, Omán és Jordánia látványosságait is. „A hajó akár egy falucska 2600 utassal a fedélzeten, akikre több mint 1000 főnyi személyzet jut 50 nemzetiségből. A 15 emelet magas építményben egy tucat étterem, bár, wellness-, sport- és shopping center, kórház, színház, mozi van, sőt még a leszállópálya sem hiányzik.”

Az első dolog, amire kiképeznek munkába állás előtt, a biztonság. Heti kétszer tűzesetre, süllyedésre és ember a vízben szituációkra készítik fel a legénység tagjait, hiszen vész esetén mindenkire szükség van. „Éles helyzetben a kapitány bemondja a kódot, amit csak mi értünk – ezzel elkerülve, hogy kitörjön a pánik. Előfordult már, hogy egy utas jelentette, látott valamit beleesni a vízbe – szerencsére téves riasztás volt.”

Ami a körülményeket illeti, nem teljesen leányálom az alkalmazottak élete. „Tíz négyzetméteres kabinokban élünk, és ablak híján a naplementét sem innen fogom nézni. Minden nap dolgozni kell, és ez sokak számára felfoghatatlan.” Minden országnak meg van a maga kis csodája, de gyakran csalódik is az ember. „Montenegro a szívem csücske lett, de India kikötőjébe lépve eltűnt a mosoly az arcomról. Tuktuk-kal és egy kis JoshiBarathal felfedezőútra indultunk. A temérdek szeméten és még annál is több emberen kívül viszont nem sok érdekeset láttam. India pontosan olyan zsúfolt és kaotikus, mint a filmeken.”

Mi az, amire a leginkább megtanít egy vízen hánykolódó életforma? „Fegyelmet, szorgalmat és tiszteletet tanulsz. Emberekkel dolgozni sosem egyszerű, főleg ha nem az anyanyelveden csinálod. Pszichésen sokkal jobban kifáradsz, de épp emiatt tudsz folyton folyvást feljebb lépni. Ha úgy éled az életed, ahogy elképzelted, a negatívum is átalakul pozitívvá. Kevés ember mondhatja el, hogy megéli az álmait, én viszont mindennap így teszek!”

Bianka és Martin

Bianka és Martin testvérek, de sosem dolgoztak egy hajón. Martin folyami hajón húzott le hat évet, Bianka az óceánjárón is szerencsét próbált. Ők sem gondolták, hogy havi 300 órát tényleg dolgozni fognak. Mégis, ahogy mesélik tapasztalataikat, közel sem a rabszolgamunka jut eszünkbe. Sokkal inkább a megedződés, az élmények, és a célok, melyeket elértek – már fiatalon kipróbálhattak egy nagyon különleges életformát, emellett mindent hitel nélkül bebiztosíthattak maguknak, melyről sokan csak álmodoznak.

A testvérpárnak ugyan hiányzik ez az életstílus, ám mára már megváltoztak a körülmények. Martin: „A folyami hajókon régebben főleg szlovák, magyar és osztrák munkaerő jött össze. A keletiek érkezésével viszont elkezdődött a klikkesedés és nem volt már meg az az összetartás. A filippínók és az indiaiak például olyannyira kevés pénzért is vállalják a munkát, amivel beszivárogtak már a folyami hajókra is.” Bianka: „Egy óceánjárón akár 63 nemzetiség összegyűlik. Nagyon sok nagymama is dolgozott körülöttem. El se hittem, hogy unokáik vannak, csak amikor láttam a rengeteg játékot a szobájukban. Az európaiak nem bírják annyira a strapát, mint a karibiak, vagy a filippínók. Sok anya is van a távolabbi régiókból, akik szülés után visszamennek dolgozni és a nagymama neveli a gyerekeket. Náluk így a normális.”

Ha jó a kollektíva, elrepül az a pár hónap. Ez az egyik legfontosabb faktor, hiszen innen nem tudsz hazamenni. A wellness részleget és minden mást használhatnak, amikor a vendégek nincsenek ott, és van direkt a legénységnek fenntartott bárrészleg, ahol tizede áron kapható az ital – persze munkaidőn kívül. Bianka: „Sokat csavarogtunk a kikötővárosokban és szigeteken, finomakat ettünk, strandoltunk. Pár óráig úgy éreztük, mintha mi is kirándulnánk. Az esti műszak után pedig ott volt a legénység buli, ami lényegében tartja benned a lelket. Sokszor inkább meg se néztük, hány órát tudunk még aludni. Persze a szervezet hozzá szokik és olyan, mintha gombra működnél – reggel bekapcsolsz, este pedig akárhány órára is, de kikapcsolsz és másnapra fitt vagy. Egy nehezebb másnap túlélésénél a kollégák is besegítenek a munkába. Ha jó a kollektíva, elrepül az a pár hónap.” Martin: „Rajtad áll, mennyi idő alatt végzed el a teendőket. Sőt, mindenkinek adott a lehetőség arra is, hogy a ranglétrán előre jusson, mi viszont azt választottuk, hogy inkább a szabadságunk legyen több.”

Érdekes lehet egy-egy vészhelyzet megélése is a luxushajókon… Bianka: „A tűz és az ütközés az, ami igazán veszélyes. A himbálózás a nagy hajón inkább csak kellemetlen, főleg ha tengeribetegségbe torkollik, de meg vannak a praktikák ez ellen is. Komoly viharba nem kerültünk, mivel a radarok segítségével ezeket messze ki lehet kerülni. Ami a halálos eseteket illeti, volt olyan, hogy egy lány vízbe ugrott, vagy lökték? Számunkra sosem derült ki. Aztán utazott velünk egy olyan házaspár, ahol a feleség tudatosan kísérte el férjét az utolsó útjára, sőt olyat is megéltem, hogy aki megnyerte a Jackpot-ot, infarktust kapott.” Martin: „Én mondjuk még hetekig dülöngéltem, mikor leszálltam a hajóról. Nehéz volt megszokni a szárazföldet.”

Milyen egy karácsony egy luxushajón?
Bianka: „Hét évig nem láttam telet, ami a karácsonyt leszámítva nem is hiányzott. A vendégek december 24-én is törülközőben, flip-flop cipőben vonulnak, úgyhogy nincs karácsonyi feeling.” Martin: „A folyamin speciális programok vannak az ünnepek alatt. Ilyenkor több a vendég, még több a munka is, így még annyira se érezni az ünnepi hangulatot.” Megéri már fiatalon kimenni egy kalandtúrára, hiszen olyan zegzugokba juthat el az ember, ami szinte még a térképen sincs rajta. Martin: „Volt szerencsém utasként is kipróbálni a hajóutat. Olyan varázslatos helyeket lehet megtapasztalni, hogy nem is hinnénk. Legyen az akár egy osztrák kis falucska, vagy egy barbadosi népség, akik zenélnek, mosolyognak, patakban mosnak, de boldogok. Az itthoniaknak meg hiába van meg mindenük, mégis folyton elégedetlenek.” Bianka. „Rengeteg barátot lehet szerezni világszerte, bármikor mehetnék például Balira és Trinidadba is akár nyaralni.”

Milyenek a visszajelzések a vendégektől?
Bianka: „Bármilyen konfliktus adódik, csak a menedzserekre kell bízni. Az elismerés pedig természetesen a kötelezően előírt borravaló duplájában mutatkozik meg leginkább. De volt olyan vendég is, aki haza akart vinni magával, és olyan is, akivel kontaktot cseréltünk, ha esetleg feléjük járnék.”

Hogyan lehet felmondani egy hajón?
Martin: „Ha akarsz, azonnal elmehetsz, nem tudnak megállítani. Elég, ha olyan kihágást csinálsz, amiért kirúgnak. Kitartónak, strapabírónak, alkalmazkodónak kell lenned, és fontos, hogy tudd, hol a helyed.” Martin már Svájcban dolgozik, Bianka szintén idehaza talált munkát. De vajon visszatérnének még a vízre? Bianka: „Én már csak azért is visszamennék, mert teljesen más a munkamorál. A hajón körbeugrálod a vendégeket, pörög a rendszer, olyan az egész, mint egy hangyaboly, a hazaiak meg egyszerűen nem akarnak dolgozni. Bár nem csodálkozom, hogy ilyen kevés pénzért, nem teszik oda magukat. Plusz kevesebb intrikával is találkoztam kint. A hajón nem fúrják egymást, egyszerűen nem törődnek azzal, kinek mije van. Mindenki keményen dolgozik, távol a családjától, otthonától és örül, ha néhány kedves szót válthat valakivel.” Martin: „Sajnos mára csökkentek a fizetések is, és nagyon felhígult a kollektíva. De ha az ember tudja, miért van ott, akkor lehet bírni, és spórolni is akármennyit, hiszen semmire sem kell költeni. A megváltozott körülmények miatt viszont én már nem mennék vissza. Mindenesetre, ha dolgoztál már hajón, utána semmilyen munka nem számít majd nehéznek.”

Milány Kincső