Félelem és reszketés, avagy a névtelen ankétok bája

Mióta pár sajtótermék megbízásából „ankétozom” (is), jobban kontaktusba kerülök az utca emberével, s mit veszek észre?

Van, akinek akad határozott véleménye és szívesen ki is nyilvánítja: fotóval, meg ilyesmi. Korrekt, én is ilyen lennék, ha a lencse és a diktafon másik oldalán álldogálnék.

Van, aki egy órát zsongítja a fejemet, kiönti a lelkét, és az engedetlen lánya bűnös viszonyáról is mesél, melyet egy nős magánvállalkozóval folytat. Talán még a kedvenc szexuális pozitúrákat is kivesézi a Kámából. No de, nem az volt a kérdés, nekem meg nincs csuhám. Végül, a konkrét kérdést nem vállalja be, arccal meg főleg, pedig pár perce hatalmas arca volt. Van, aki simán elhajt, mint hegyipásztort a lavina!

A kérdések egyre záporoznak, s komolyak. Nem olyanok, hogy: melyik a kedvenc színed, illetve a csokis, vagy a nutellás palacsintát részesíted előnyben, esetleg mi a kedvenc gyümölcsöd? A húsos barack, mint Nicolas Cage-nek a Fegyencjáratban, amikor belenyalt a légikísérő kisasszony fülébe. Ihaj.

Az emberek is változóak. Úgy veszem észre, hogy Komáromban inkább visszahúzódóak, de a járás már nyitottabb. A Dunaszerdahelyi pedig sokkal lazább. Vajon, mi a gond a komáromiakkal, mitől félnek, s rettegnek? Ez nem Las Vegas, hanem egykor Jókai városa. Demokrácia van, sajtószabadság, a probléma sok, és elégedetlenkedés hallatszik a színfalak mögött, a háttérben.

A kérdésem viszont az: miért nem vállalják fel az egyének a véleményüket, névvel, arccal? Mitől kell félni? Mit veszíthetünk? Ha kussolunk, és nem adunk hangot az esetleges negatív kritikáknak, akkor vagyunk a trutyiban, és csak magunkra vessünk, ha szaglik minden. Természetesen, arról inkább említést sem teszek, akik a személyemet kifogásolják, és azért nem beszélnek…Vajon, igaz a mondás, hogy hallgatni arany?

De én nem adom fel, hiszen szívósnak teremtett az Úristen, és tovább kísérletezem: beszélni fogtok!!!

(ha, illusztrációs felvétel)